A mi alkalmasságunk az Úrtól van. 2 Kor3.5
Péliföld-Szentkereszten derült ki, hogy ami egy apró ministránsnak a világ legegyszerűbb esete, nálam az felnőtt fejjel nem működik és nem tudok a szentmiséken felolvasni. Több alkalommal megpróbáltuk a napi szentmiséken, de minduntalan vagy leblokkolás vagy dadogás lett a vége és én ott álltam megszégyenülve vörös fejjel és füllel a többiek előtt. A kolostorban megszentelt életet éltünk, de egy év alatt sem volt javulás az állapotomban, pedig imádkoztak is értem.
Bennem egy nagy kérdés és aggodalom merült fel. Hogyan tudok így majd papként dolgozni, hogyan fogok prédikálni az embereknek, ha még felolvasni sem tudok a nyilvánosság előtt, hiszen adott állapotomban erre teljességgel alkalmatlan voltam.
Ezen alkalmatlanságom tudatában jelentkeztem mégis később kispapnak és kerültem be a Központi Szemináriumba. Ott is nagy volt a görcs bennem, hogy mikor kerülök sorra a ministráns szolgálatban. Az egyetemi kápolnában minden reggel volt szentmisénk és az évfolyamok egymást követték a sorban a szolgálatban. A bajt tetézte, hogy nem csupán felolvasni kellett, hanem próba prédikációt is kellet mondani a többiek előtt.
Egyik reggel én voltam beosztva a szolgálatra. Éjjel alig aludtam előtte, buzgón imádkoztam és így készültem, de a gyomromban egy hatalmas görcs volt.
Már az olvasmányban elakadtam két mondat után. Megakadt bennem a levegő, egy szót nem tudtam szólni csak fulladoztam, dadogtam, majd szégyenkezve leültem és a Diakónus folytatta helyettem a felolvasást. Rangidősként megszégyenültem az egész Szeminárium és az Elöljáróság előtt.
Azonban ekkor már a Lélek is munkálkodott bennem és előhozott az emlékezetemben egy elnyomott, elfeledett gyerekkori emléket.
Alsó tagozatos voltam és állítólag már akkor elfogadhatóan írtam, olvastam, beszéltem. Az egyik úttörő ünnepségen így nekem kellett elszavalnom az ünnep központi versét. Ott álltam az úttörőház színpada mögött és vártam a soromra. Amikor eljött az ideje jeleztek, hogy lépjek fel a színpadra ám én ott álltam továbbra is mozdulatlanul. A teremben jelen voltak az iskola és a város fő kommunistái, nem lehetett megvárakoztatni őket. Magyar tanárom tehát kérdezés nélkül, türelmetlenül felrántott a színpadra és kitessékelt a mikrofon elé. A versem nem tudtam elmondani és a vésztartalék lépett föl helyettem.
Tanárom nem tudhatta és nem kérdezte zavarom okát. Otthonról úgy jöttem el, hogy az egyetlen ünneplő cipőm belső oldala hosszan ki volt repedve. Végig attól féltem hogy ha kiállok a színpadra, mindenki látni fogja szégyenem és ezért nem mertem fellépni a közönség elé.
Amit a tudatalattim ebből az eseményből elraktározott, az a következő volt: ha nem akarom újra átélni a megszégyenülés fájdalmát akkor védekezzek ellene. A védekezésnek kulcsingerei is voltak: reflektor a szemembe, emberek ülnek előttem és csak fejeket látok magam előtt, ünnepi hangulat.....a védekező mechanizmus olyan jól működött, hogy valahányszor ez a szituáció került elébem, elnémult a szám, elakadt bennem a levegő és így gyorsan leléphettem a színpadról. Ez még mindig a kisebbik rossz volt ahhoz képest, mintha látták volna kínos és számomra nevetséges szegénységemet, a kirepedt cipőt a lábamon.
Nos, miután a Szentlélek feltárta ezt a mélyen elrejtett fájdalmas sebemet a gyógyító emlékezés által, elindított bennem egy gyors javulást és a felépülés folyamatát.
Egy hét múlva a Fősekrestyés újra beosztott ministráns szolgálatra. Izgultam mert ráadásul pont ezen a szentmisén volt jelen a Prefektus és a Spirituális atya is. Nem csupán felolvasni tudtam, hanem olyan próba prédikációt mondtam, hogy a szentmise után odajött hozzám a sekrestyében a Prefektus atya és ezt mondta a többiek füle hallatára:”gratulálok, meg van a jövő új spirituálisa.”
Dicsőség az Atyának a Fiúnak és a Szentléleknek
miképpen kezdetben most és mindörökké! Amen
Bennem egy nagy kérdés és aggodalom merült fel. Hogyan tudok így majd papként dolgozni, hogyan fogok prédikálni az embereknek, ha még felolvasni sem tudok a nyilvánosság előtt, hiszen adott állapotomban erre teljességgel alkalmatlan voltam.
Ezen alkalmatlanságom tudatában jelentkeztem mégis később kispapnak és kerültem be a Központi Szemináriumba. Ott is nagy volt a görcs bennem, hogy mikor kerülök sorra a ministráns szolgálatban. Az egyetemi kápolnában minden reggel volt szentmisénk és az évfolyamok egymást követték a sorban a szolgálatban. A bajt tetézte, hogy nem csupán felolvasni kellett, hanem próba prédikációt is kellet mondani a többiek előtt.
Egyik reggel én voltam beosztva a szolgálatra. Éjjel alig aludtam előtte, buzgón imádkoztam és így készültem, de a gyomromban egy hatalmas görcs volt.
Már az olvasmányban elakadtam két mondat után. Megakadt bennem a levegő, egy szót nem tudtam szólni csak fulladoztam, dadogtam, majd szégyenkezve leültem és a Diakónus folytatta helyettem a felolvasást. Rangidősként megszégyenültem az egész Szeminárium és az Elöljáróság előtt.
Azonban ekkor már a Lélek is munkálkodott bennem és előhozott az emlékezetemben egy elnyomott, elfeledett gyerekkori emléket.
Alsó tagozatos voltam és állítólag már akkor elfogadhatóan írtam, olvastam, beszéltem. Az egyik úttörő ünnepségen így nekem kellett elszavalnom az ünnep központi versét. Ott álltam az úttörőház színpada mögött és vártam a soromra. Amikor eljött az ideje jeleztek, hogy lépjek fel a színpadra ám én ott álltam továbbra is mozdulatlanul. A teremben jelen voltak az iskola és a város fő kommunistái, nem lehetett megvárakoztatni őket. Magyar tanárom tehát kérdezés nélkül, türelmetlenül felrántott a színpadra és kitessékelt a mikrofon elé. A versem nem tudtam elmondani és a vésztartalék lépett föl helyettem.
Tanárom nem tudhatta és nem kérdezte zavarom okát. Otthonról úgy jöttem el, hogy az egyetlen ünneplő cipőm belső oldala hosszan ki volt repedve. Végig attól féltem hogy ha kiállok a színpadra, mindenki látni fogja szégyenem és ezért nem mertem fellépni a közönség elé.
Amit a tudatalattim ebből az eseményből elraktározott, az a következő volt: ha nem akarom újra átélni a megszégyenülés fájdalmát akkor védekezzek ellene. A védekezésnek kulcsingerei is voltak: reflektor a szemembe, emberek ülnek előttem és csak fejeket látok magam előtt, ünnepi hangulat.....a védekező mechanizmus olyan jól működött, hogy valahányszor ez a szituáció került elébem, elnémult a szám, elakadt bennem a levegő és így gyorsan leléphettem a színpadról. Ez még mindig a kisebbik rossz volt ahhoz képest, mintha látták volna kínos és számomra nevetséges szegénységemet, a kirepedt cipőt a lábamon.
Nos, miután a Szentlélek feltárta ezt a mélyen elrejtett fájdalmas sebemet a gyógyító emlékezés által, elindított bennem egy gyors javulást és a felépülés folyamatát.
Egy hét múlva a Fősekrestyés újra beosztott ministráns szolgálatra. Izgultam mert ráadásul pont ezen a szentmisén volt jelen a Prefektus és a Spirituális atya is. Nem csupán felolvasni tudtam, hanem olyan próba prédikációt mondtam, hogy a szentmise után odajött hozzám a sekrestyében a Prefektus atya és ezt mondta a többiek füle hallatára:”gratulálok, meg van a jövő új spirituálisa.”
Dicsőség az Atyának a Fiúnak és a Szentléleknek
miképpen kezdetben most és mindörökké! Amen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése