2011. szept. 28.

Gospa és az őrangyal Medjugoreban



Kispap voltam, amikor már a harmadik alkalommal zarándokoltam oda Kemenes Gábor atyával.Odaérve én is meghallgattam a sok-sok csodálatos tanúságtételt és bizony fölébredt bennem a kétely és azt mondtam magamban, hogy: hiszi a piszi, de én már nem. Eleget hallottam és hallgattam már ahhoz, hogy megunjam, hogy ezek a csodálatos és rendkívüli események mindig csak másokkal történnek meg, nekem meg mindig csak az marad, hogy engedelmesen el kell hinnem amit idegenek állítanak.


Másnap a Gospa (Szűz Mária horvát neve) születésnapjára készült a mintegy ötezres nemzetközi zarándok csapat. Este az Élet Mezeje Közösség tagjai – valamikor volt drogosok- adtak elő egy hosszabb műsort a születésnap záró programjaként. Magam is ott ültem az ötezer fő között a nagyszínpaddal szemben a Húgom mellett, amikor megszólt bennem egy Hang és azt mondta, hogy induljak el hazafelé.
Semmilyen rosszat vagy ellenszenveset nem éreztem magamban a Hanggal kapcsolatban, noha ilyen formában életemben első alkalommal szólalt meg bennem ez a Hang. Azt rögtön tudtam bizonyosságként, hogy nem az ördögtől való volt, nem kellett erre külön időt szánnom a megkülönböztetésben. Azt is éreztem, hogy a Hangban a szeretet sürgetése volt benne.
Felálltam a székemről és szóltam a Húgomnak, hogy én most elindulok haza. Megkérdezte, hogy miért és azt válaszoltam neki, hogy majd holnap elmondom. Erre ő még meg is mosta a fejemet, hogy miféle kispap vagyok én, hogy még annyi áldozatot sem tudok hozni, hogy tiszteletből megnézzem a drogosok műsorát, akik egy éven át készültek ezzel a műsorral, hogy a Gospa mellett a zarándokokat is megajándékozhassák. Nem válaszoltam, hiszen azt nem mondhattam neki, hogy egy Hang szólalt meg bennem, mert……hanem elindultam haza.
Amint a templom sarkánál befordultam a hazavezető útra, ismét megszólalt bennem a Hang és azt mondta, hogy menjek fel a Kék Kereszthez, vagyis az első jelenés helyére. A szállásunk éppen abban az irányban volt, mint a Kék Kereszt és a haza felé vezető úton a kereszteződésig, ahol el kellett döntenem, hogy melyik irányba menjek, magamban hangos vitát folytattam és a következőket gondoltam:
1.Minek menjek oda, mikor a héten már voltam ott? Különben sincs ott senki, mert mindenki a Gospa születésnapját ünnepli a templomtéren.
2.Ma már voltam két szentmisén, elimádkoztam a három rózsafüzért minek mennék még fáradtan a hegyre imádkozni mindennek a tetejébe?
3.Azt mondtam a Húgomnak, hogy haza megyek. Ha most fölmegyek a hegyre és valami bajom lesz, akkor nem fogják tudni, hogy hol keressenek és még mobiltelefon sincs nálam.
4.Megszólalt bennem az önféltés is, hogy lebeszéljen az útról. Ha most fölmegyek a hegyre ahol sötét van, nincs kiépített út a sziklák között, nincs zseblámpám, leesek a hegyről összetöröm magam és ott fogok meghalni.
Mikor azonban odaértem a kritikus útkereszteződéshez úgy döntöttem, hogy mégis fölmegyek a hegyre. Azt gondoltam, hogy tudomásom szerint egy kis plusz imádságba még senki nem halt bele, de mi van, ha ez a Hang netán mégis Istentől jött és én nem engedelmeskedem neki? Jobb tehát, ha mégis fölmászok a Kék Kereszthez.
Nagyon meleg volt. Mire felértem fújtattam és izzadtam. Leültem a sötétben a Kék Kereszttől úgy tíz méterre, és amikor megnyugodott a légzésem és a szemem hozzá szokott a sötéthez akkor vettem észre, hogy közvetlen a Kereszt alatt valaki térdepel és sír de olyannyira, hogy a keserves sírástól rázkódik a teste. A hangfoszlányokból annyit értettem meg, hogy olaszul beszélt. Gondoltam nem illő dolog éjnek idején egy síró idegen embert zavarni az imájában, így hát ott maradtam észrevétlenül a háta mögött és elimádkoztam Érte egy teljes rózsafüzért, majd hazamentem.
Másnap este a kápolna előtti zöld füvön közbenjáró imát tartottunk, a kápolnában pedig ki volt téve a szabadtéri oltárra az Oltáriszentség. Amint így imádkoztunk párokban a magyar zarándokokért, odajött hozzám a Húgom. Szólt, hogy menjek vele hátra, mert van ott egy Hölgy aki nagyon sír és angolul beszél és csak én tudok a kiscsoportból angolul. Hátramentem és a síró Hölgy a következőt mondta el nekem:
Ő nem angol, hanem olasz, Rómából érkezett. Az egész családját elveszítette egy balesetben és ő aki nem volt templomba járó, most azért jött el ide, mert hallotta, hogy a Gospa mindig segít. Csatlakozott egy római zarándokcsoporthoz ám amíg ide értek, nagyot csalódott a keresztényekben. A zarándok között egyedül ő utazott magányosan és bár látták, hogy sokat sírt mégis senki meg nem kérdezte tőle, hogy mi a baja, vagy tudnának-e valamit segíteni neki. Akkorát csalódott azon, hogy még a keresztények is ilyenek, hogy ez tovább tetézte a fájdalmát és úgy döntött, hogy itt lesz öngyilkos ezen a helyen.
Ám mielőtt megtette volna még utoljára fölment tegnap este a Kék Kereszthez és ott kérte a Gospát, hogy küldjön neki egy őrangyalt és segítsen valahogyan, hogy mégse legyen öngyilkos. Elmondta úgy véli, hogy imája meghallgatásra talált, mert bár a lelki fájdalma nem múlt el és továbbra is sokat sír, de tegnap este erőt és megnyugvást kapott és elállt a szándékától.
Ekkor nagyon megörültem és boldogan mondtam el neki, hogyan vezetett tegnap este engem a Hang hozzá a hegyre és hogy ott imádkoztam a háta mögött. Megöleltük egymást és most már a hálától és az örömtől sírtunk együtt.
Miután hazament néhány hónap múlva kaptam tőle egy képeslapot. A képen két lélek evez egy kis lélekvesztőben az élet tengerén és a rajta olvasható idézet pedig Szent Ágostontól való volt:

Amicicia non si affonda – A barátság nem süllyed el

Azt is megírta, hogy nagyon hálás a Gospanak, mert Medjugoreban békességet nyert a szíve, a hitében megerősödött és hitét komolyan gyakorló katolikus kezd válni belőle.

Én pedig másnap bűnbánó, alázatos ám hálás lélekkel járultam szentgyónáshoz, hogy rendezzem a Gospa előtt is korábbi, türelmetlenkedő kételkedésem.

Dicsőség az Atyának a Fiúnak és a Szentléleknek,
miképpen kezdetben most és mindörökké! Amen

Megjegyzés küldése