2012. máj. 7.

...aki megerősít engem


„Az isteni bölcsesség szelleme, amely az alázatos lelkekben lakozik, mindig arra törekszik, hogy a lelki kincseket titokban tartsa és a hibákat nyilvánosságra hozza.”
(Keresztes Szent János Aranymondásai XIV/29. Bp.1993)

   Tökéletesen egyetértek ezzel az igazsággal. Aki időrendi sorrendben olvassa a blog történeteit, az tudja, hogy a fenti szabályt is igyekeztem betartani. Mint a kármelita Skapuláré Társulat tagja, ha látszólag mégis eme fent megfogalmazott igazsággal szemben ellentétesen cselekszem a blog írása közben és a jelen bejegyzésben is, akkor annak alapos okai vannak.
   Egyrészt már a bemutatkozásban említettem és idéztem a Tóbiás könyvéből vett igei szakaszt, hogy számomra az mindvégig vezérlő Ige marad. Másrészt oly korban élünk, amikor a hit megerősítésére igen nagy szükség van, és úgy gondolom, hogy ezzel Keresztes Szent János a hit nagy mestere és tanítója is egyetértene. Harmadrészt nagyon tisztelem és szeretem azt, amit Isten ad az Egyháznak a Megújuláson keresztül. Ha szerény életem eseményei, ha csak egy picit is de erősítik a Megújulás létjogosultságát, hitelességét, akkor írásra merem adni a fejem és a lelkem.
  Jelen sorokkal hálával szeretnék beszámolni két Ige aktualitásáról az életemben. Az első:

És ez lesz az utolsó napokban, mondja az ÚR:
kiárasztom Lelkemet minden emberre,
 akkor fiaitok és leányaitok prófétálni fognak, ifjaitok látomásokat látnak,
öregjeiteknek pedig álomlátásai lesznek....Joel 3.1-5

Ugyan öregnek még nem mondanám magam a 49 életévemmel, de bizony már az ifjak közé sem tartozom. A második Ige pedig a következő:

Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem…Fil 4.13

 Április 25-én a következőt álmodtam.
Szabadtéri szentmisén vettem részt egy nagy zarándok csoporttal. Nem tudtam, hogy hol vagyok, nem tudtam kik vesznek körül, csak azt tudtam, hogy szentmisén vagyok és ott állok magam is a tömegben civil ruhában. Kellemes nyári nap volt és előttem mintegy húsz méterre volt a miséző oltár magas árnyas fák alatt, ám az oltár mögött nem állt senki. Ekkor váratlanul azt tapasztaltam, hogy azonnal összeesek, ha nem megyek ki a tömegből a friss levegőre, mert olyan rosszul éreztem magam. Megjegyzem soha nem ájultam még el és minden sorban állást, akár a katonai díszőrséget, akár az egyházi liturgiákat a kánikulában… mindig jól viseltem.
   Elindultam hát a legrövidebb úton előre az oltár felé, hogy kimegyek a tömegből a szabadba, amikor tudatosult bennem, hogy elkezdődött az áldoztatás. Papot most sem láttam, aki a megszokott módon áldoztatott volna a miséző oltár előtt, és az emberek sem álltak sorba áldozásra várva, ellenben az oltár sarkától kissé oldalt  balra és a tömeg előtt görnyedten ült Valaki aki egy kis sámlin és  én tudtam, hogy rám várt. Egy idős,  hosszú hófehér hajú férfi volt, földig érő fehér albában. Haja a vállánál is hosszabban ért alá. Szó nélkül tudtam, hogy engem várt és azt is tudtam, hogy mit kell tennem. Oda térdeltem elébe anélkül, hogy külön hívott volna, Ő pedig a jobb tenyerével a tömeg elöl eltakarta oldalt az arcát, mint aki súgni készül valamit. Közel hajoltam hozzá, Ő is közelebb hajolt az arcomhoz és kinyitotta a száját és a nyelvéről egy kerek, fehér szentostyát nyújtott felém, melyet kézzel át is vettem a kinyújtott tenyeremre és megáldoztam. A szentostya nem volt nedves. Erővel töltött el, felálltam és Közte és a miséző oltár között kisétáltam a szabadba friss levegőt szívni.
   Ekkor ébredtem fel arra, hogy azonnal elájulok, mert olyan rosszul éreztem magam, mint még soha. A fejem forró volt és légkalapácsok dübörögtek benne, a szívem pedig úgy zakatolt mint Keresztfiam kedvenc mozdonya a Thomas. Megmértem a lázam. Még elfogadható lett volna, mert csak 39.3 volt. Ez a láz önmagában még nem igazolta ezt a rendkívüli rosszul létet. Megmértem a vérnyomásom is és a mért értékek normálisak voltak. Ellenben a pulzusszámom majdnem a háromszorosa volt a normál megszokottnak. Reggel négy óra volt, lázcsillapítóm nem volt otthon így elmentem langyos vízzel lezuhanyozni.
   Napközben aztán két lázcsillapítót vettem be és du. kettő órára már csak hőemelkedésem volt. A pulzusszámom ellenben csak másnap délutánra kezdett közelíteni a normális értékhez, a fejfájásom pedig még napokig eltartott. Közben kórházba kerültem és vesegyulladást állapítottak meg. Egy hétig feküdtem az urológián és a májusi eleji négy napos ünnep után kerülhettem haza. Gyógykezelésem jelenleg ambulánsan folytatódik.
 Szívemnek ez a rendkívüli és órákon át tartó zakatolása nagyon elfárasztott, mert a majd háromszor magasabb pulzus szám a véleményem szerint ahhoz hasonlítható, mintha órákon át sprinteltem volna pihenés nélkül. Most adtam hálát a korábbi sportolásért, mely nélkül a szívem talán nem bírta volna ezt a tempót. Ugyanakkor és elsősorban Istennek a mi Urunknak adok hálát, hogy a betegségemben így megerősített és lelkileg ellátva, táplálva nézhettem szembe a reám váró nehéz napoknak......

Dicsőség az Atyának a Fiúnak és a Szentléleknek,
miképpen kezdetben most és mindörökké! Amen