Szentlélek keresztségem
....visszatért a Tettes
Réges-régen történ. Sosem voltam rendszerező, hanem inkább intuitív elme és inkább a humán tantárgyakat szerettem. Hiába tanultam kitűnően a hittant az egyházi gimnáziumban mégis nagyon sokat küzdöttem, szenvedtem mire a vallásos szokásokban élő emberből Isten segítségével élő hitű emberré születhettem ujjá. A „Jahve megemlékezik” című beírás bevezetőjében önmagamról írtam.
Én voltam az, aki tengernyi nyomorúság után oda álltam egy napon a kecskeméti Nagytemplom elé – ma is jól emlékszem a szavaimra- és a következő perbeszédet mertem elmondani.
"Isten! Nekem azt tanították Rólad, hogy itt vagy jelen a templomban. Én azonban még soha nem találkoztam Veled, ellenben találkoztam nem tudom miért az életem nyomorúságával és Te mindezt hagytad. Hát én megtanultam hittan órán, hogy mit jelent a „subu” héber ige. Megfordulni és az ellenkező irányba elindulni. Hát most én is ezt teszem.”
Napfényes nyári délután volt. Emberek jöttek.mentek a téren. A perbeszéd alatt számomra szinte megszűnt a külvilág, nem hallottam semmit a zajából, de bennem hangos reccsenéssel egy belső világ omlott össze. Kívülről nézve átlagos járókelő voltam, de Isten mást is meglátott bennem.....
Hátat fordítottam tehát a templomnak és egész addigi vallásos életemnek. Ettől a naptól kezdve nem jártam többet szentmisére, nem gyóntam, nem áldoztam, nem is imádkoztam és úgy éltem, mint a többi fiatal, súlyos és halálos bűnöket sem mellőzve az életemből.
Köztem és a többi fiatal között egy különbség azonban bizonnyal volt. Én nem adtam fel a keresést, még ha bűnben éltem is, nem merültem el a világ élvezetében. Mint a kezdő, városi, nyers vadászkutya, aki még soha nem látott életében szarvast, de ösztöneiben tudja, ismeri a szarvas illatát és unalmas életében arra vár, hogy mikor lepi meg őt a váratlan illat, hogy a felébredt vadász szenvedéllyel űzetve elindulhasson a vad nyomában, így vártam én is, hogy Isten meglepjen. Ma már tudom, hogy mindez a szomjúság a keresztség ajándéka és őszintén sajnálok mindenkit akiben nem munkálkodik e szentség kegyelme. Mélyen a szívemben tehát tudtam, éreztem, hogy lennie kell ott a templomban egy másik élő Valóságnak, csak várnom kell, amíg a Szentek Szentélyének elrejtett valósága megengedi, hogy bepillanthassak a meghasadt kárpit függöny mögé. Akkor még nem sejtettem, hogy mennyire igaz az élő IGE:
Sok évvel később, a kecskeméti Dávid Fia Közösség tagjai hívtak, hogy nem volna-e kedvem elmenni velük Péliföld-Szentkeresztre a Júda Oroszlánja Közösséghez.(később Nyolc Boldogság. Kat.Köz.) Kedvem nem volt és csak azért mentem el, mert egyik osztálytársam volt akkoriban a ház Pásztora és vele szerettem volna találkozni.
Találkoztam is......VELE. Életemben első alkalommal voltam csendes szentségimádáson négyszemközt az Úrral. Éjszakás műszak után voltam és emlékszem arra, hogy az egy óra alatt amit a kápolnában töltöttem, majd leestem a térdeplőről.
Nem történt semmi rendkívüli, de a monstranciában jelen lévő hófehér ostyát nem tudtam elfelejteni. Másnap szombat este a feltámadási vesperás után közbenjáró ima volt és én is kitérdepeltem imát kérni. Laci és Viola imádkoztak értem. Semmi rendkívüli nem történt. Kívülről nézve egy átlagos, imát kérő ember voltam, de Isten mást is meglátott bennem, nem csupán azt, hogy akkor is éppen bűnökben voltam.
Hazamentem és elkezdődött....................................................mint amikor valaki meggyújtja a száraz avart és az elkezd füstölni, majd apró parázs jelenik meg a fűszál végén és után izzani kezd a fűcsomó, majd tüzet fog, lángot vet és belobban, előbb a száraz fű kezd égni, majd az alsó növényzet, aztán a cserjék, majd felcsap a lángoszlop a fák törzsére és a végére már lángol az erdő................hát a kegyelem szép lassan így újította meg bennem az érvényes de kötött kegyelmét a bérmálásnak.....lángoltam, és ez a lángolás hosszú hónapokig tartott, mígnem otthagytam recepciós állásomat és beköltöztem a kolostorba.
Írtam már egy másik bejegyzésben, hogy ez volt az az időszak, amikor éjszakánként a hotel aulájában térdepelve imádkoztam Keresztes Szent János verseit és átéreztem amit ír, hogy belehalok abba, hogy nem halhatok meg. Éjjel és nappal akár gondoltam rá akár nem, lelkem szemeit akár Reá vetettem akár nem, de a monstranciában élő Krisztus csendes jelenléte állandóan ott volt velem. Nagyon szenvedtem attól, hogy lelki szemeimmel úgy láttam magam, hogy olyan vagyok, mint egy miséző kehely amit magasra feltartok, hogy felfogjam az esőként rám záporozó kegyelmet, ám a kehely teli van már, többet nem tud befogadni, de szűkös voltában is imádja, vágyja és befogadná a többi kegyelmet is, de nem lehet....és így a záporozó kegyelem csupán a földnek ontja áldását.
Előbb azonban visszatértem a tett helyszínére a kecskeméti Nagytemplomba. Csendes reggeli mise volt, Leontin atya gyóntatott.Elvégeztem a szentgyónásom és olyan boldog voltam, hogy amikor kiléptem a gyóntatóból, örömömben nem tudtam tovább menni. Ráborultam az első padra és ott sírtam-sírtam sokáig. Szegény Leontin atya! Lehet, hogy meg volt ijedve, hogy ugyan mi rosszat mondhatott nekem, hogy ilyen sírásra fakadtam, pedig ez a drága jó Pap a legjobbat mondta nekem, amit életében csak hallhat az ember: „és én feloldozlak téged a bűneid alól...”
-Kicsit ugrom az időben és a témában. -Norvégiában kezdődött a megtérésem, ahol egy nyáron másodéves agrár egyetemistaként majd három hónapot töltöttem kecskepásztorkodással. A tundrán laktam egy villany nélküli tanyán Kecskéket fejtem és legeltettem, puritán keresztelő jánosi életkörülmények között. Sokat böjtöltem, imádkoztam, énekeltem. Három hónap alatt háromszor olvastam el az újszövetséget, és nem tudtam betelni vele. Úgy jöttem haza, mint az emmauszi tanítványok. Szívem lángolt az Ige tűzétől. Akkor már állásajánlatom volt az egyetemtől, hogy az iskola végeztével ott fogok tanársegédi állást kapni, mivel korábban megnyertem az egyetemi gazdász versenyt.
Én viszont Norvégiában végre megerősödtem a kegyelemben annyira, hogy végletes gyengeségeim, bűneim tudatában és azok ellenére elmertem fogadni azt a meghívást, amire hat éves koromtól éreztem magamban vonzást: azt, hogy pap legyek. Hazatérve lezártam egy három éve tartó kapcsolatot, az egyetemről pedig eljöttem harmadév után egy főiskolai diplomával a zsebemben. A papi hivatásra szóló döntésemnek adtam még egy évet, hogy a norvégiai út után a világban is kipróbáljam, valóban pap akarok-e lenni, elmúlik-e a szívem lázassága, vagy kiállja a hűség próbáját akkor is, ha várakoznia kell és ki van téve a visszahúzó kísértéseknek. 32 éves voltam. Ha addig várni tudott rám az ÚR, akkor nem sértődik meg még egy év miatt, viszont én magam semmiképpen nem akartam a szubjektivizmus csapdájába esni. Ezután történtek a péliföldi események.
A Szentlélekkeresztségem után hatalmas és ellenállhatatlan vonzást éreztem, hogy visszatérjek Péliföld-Szentkeresztre a kolostorba. Két hónappal utána jeleztem szándékom a kolostor vezetőjének, hogy szeretnék belépni a kolostorba és a hátralévő időt addig is megszentelt életben élni, hiszen nemsokára úgyis ferencesnek fogok jelentkezni. Azt válaszolták, hogy tudták, hogy vissza fogok térni és már várták a hívásomat.
Január elején egy hétköznap délben érkeztem meg a kolostorba. Éppen ebédeltek és Oszkár olvasott fel az ebédnél. A történet a kecskékről és a pásztoruk Istenre találásáról szólt. Szíven ütött a történet. Ezek az emberek nem ismerték az én norvég kecskés múltamat, azt sem tudták, hogy mikor érkezem meg a kolostorba és mikor fogok belépni a refektórium ajtaján. A kegyelem azonban tudta és így kedveskedett.
Csodálatos hónapokat éltem át ott. Ez volt az én eljegyzésem, megvilágosodásom ideje a megtérésemben.
.........utolsó éves szeminarista voltam amikor a papszentelés előtti lelkigyakorlatra indultunk. Az utolsó előadáson az egyik Professzorunk utánunk szólt amikor már kifelé mentünk a teremből:
"Aztán jól döntsenek ám!"
Bántott a szó. Megálltam, visszafordultam és ezt válaszoltam Neki!
"Professzor úr! Én nem azért jöttem ide a szemináriumba, hogy ezen vacilláljak öt éven keresztül. Régen rossz lenne! Én ezt már a belépésem előtt eldöntöttem. Professzor Úr! Én az eljegyzésemre igyekszem!"
Később az én szegény jó Uram sokat szenvedett ettől a házasságtól az én megátalkodottságom miatt.
Dicsőség az Istennek, aki mégis, mindennek ellenére szerelmes az emberbe!
Dicsőség az Atyának a Fiúnak és a Szentléleknek miképpen kezdetben most és mindörökké! Amen
"Isten! Nekem azt tanították Rólad, hogy itt vagy jelen a templomban. Én azonban még soha nem találkoztam Veled, ellenben találkoztam nem tudom miért az életem nyomorúságával és Te mindezt hagytad. Hát én megtanultam hittan órán, hogy mit jelent a „subu” héber ige. Megfordulni és az ellenkező irányba elindulni. Hát most én is ezt teszem.”
Napfényes nyári délután volt. Emberek jöttek.mentek a téren. A perbeszéd alatt számomra szinte megszűnt a külvilág, nem hallottam semmit a zajából, de bennem hangos reccsenéssel egy belső világ omlott össze. Kívülről nézve átlagos járókelő voltam, de Isten mást is meglátott bennem.....
Hátat fordítottam tehát a templomnak és egész addigi vallásos életemnek. Ettől a naptól kezdve nem jártam többet szentmisére, nem gyóntam, nem áldoztam, nem is imádkoztam és úgy éltem, mint a többi fiatal, súlyos és halálos bűnöket sem mellőzve az életemből.
Köztem és a többi fiatal között egy különbség azonban bizonnyal volt. Én nem adtam fel a keresést, még ha bűnben éltem is, nem merültem el a világ élvezetében. Mint a kezdő, városi, nyers vadászkutya, aki még soha nem látott életében szarvast, de ösztöneiben tudja, ismeri a szarvas illatát és unalmas életében arra vár, hogy mikor lepi meg őt a váratlan illat, hogy a felébredt vadász szenvedéllyel űzetve elindulhasson a vad nyomában, így vártam én is, hogy Isten meglepjen. Ma már tudom, hogy mindez a szomjúság a keresztség ajándéka és őszintén sajnálok mindenkit akiben nem munkálkodik e szentség kegyelme. Mélyen a szívemben tehát tudtam, éreztem, hogy lennie kell ott a templomban egy másik élő Valóságnak, csak várnom kell, amíg a Szentek Szentélyének elrejtett valósága megengedi, hogy bepillanthassak a meghasadt kárpit függöny mögé. Akkor még nem sejtettem, hogy mennyire igaz az élő IGE:
„Boldogok akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot,
mert ők megelégíttetnek” Mt5.6
mert ők megelégíttetnek” Mt5.6
Sok évvel később, a kecskeméti Dávid Fia Közösség tagjai hívtak, hogy nem volna-e kedvem elmenni velük Péliföld-Szentkeresztre a Júda Oroszlánja Közösséghez.(később Nyolc Boldogság. Kat.Köz.) Kedvem nem volt és csak azért mentem el, mert egyik osztálytársam volt akkoriban a ház Pásztora és vele szerettem volna találkozni.
Találkoztam is......VELE. Életemben első alkalommal voltam csendes szentségimádáson négyszemközt az Úrral. Éjszakás műszak után voltam és emlékszem arra, hogy az egy óra alatt amit a kápolnában töltöttem, majd leestem a térdeplőről.
Hazamentem és elkezdődött....................................................mint amikor valaki meggyújtja a száraz avart és az elkezd füstölni, majd apró parázs jelenik meg a fűszál végén és után izzani kezd a fűcsomó, majd tüzet fog, lángot vet és belobban, előbb a száraz fű kezd égni, majd az alsó növényzet, aztán a cserjék, majd felcsap a lángoszlop a fák törzsére és a végére már lángol az erdő................hát a kegyelem szép lassan így újította meg bennem az érvényes de kötött kegyelmét a bérmálásnak.....lángoltam, és ez a lángolás hosszú hónapokig tartott, mígnem otthagytam recepciós állásomat és beköltöztem a kolostorba.
Írtam már egy másik bejegyzésben, hogy ez volt az az időszak, amikor éjszakánként a hotel aulájában térdepelve imádkoztam Keresztes Szent János verseit és átéreztem amit ír, hogy belehalok abba, hogy nem halhatok meg. Éjjel és nappal akár gondoltam rá akár nem, lelkem szemeit akár Reá vetettem akár nem, de a monstranciában élő Krisztus csendes jelenléte állandóan ott volt velem. Nagyon szenvedtem attól, hogy lelki szemeimmel úgy láttam magam, hogy olyan vagyok, mint egy miséző kehely amit magasra feltartok, hogy felfogjam az esőként rám záporozó kegyelmet, ám a kehely teli van már, többet nem tud befogadni, de szűkös voltában is imádja, vágyja és befogadná a többi kegyelmet is, de nem lehet....és így a záporozó kegyelem csupán a földnek ontja áldását.
Előbb azonban visszatértem a tett helyszínére a kecskeméti Nagytemplomba. Csendes reggeli mise volt, Leontin atya gyóntatott.Elvégeztem a szentgyónásom és olyan boldog voltam, hogy amikor kiléptem a gyóntatóból, örömömben nem tudtam tovább menni. Ráborultam az első padra és ott sírtam-sírtam sokáig. Szegény Leontin atya! Lehet, hogy meg volt ijedve, hogy ugyan mi rosszat mondhatott nekem, hogy ilyen sírásra fakadtam, pedig ez a drága jó Pap a legjobbat mondta nekem, amit életében csak hallhat az ember: „és én feloldozlak téged a bűneid alól...”
-Kicsit ugrom az időben és a témában. -Norvégiában kezdődött a megtérésem, ahol egy nyáron másodéves agrár egyetemistaként majd három hónapot töltöttem kecskepásztorkodással. A tundrán laktam egy villany nélküli tanyán Kecskéket fejtem és legeltettem, puritán keresztelő jánosi életkörülmények között. Sokat böjtöltem, imádkoztam, énekeltem. Három hónap alatt háromszor olvastam el az újszövetséget, és nem tudtam betelni vele. Úgy jöttem haza, mint az emmauszi tanítványok. Szívem lángolt az Ige tűzétől. Akkor már állásajánlatom volt az egyetemtől, hogy az iskola végeztével ott fogok tanársegédi állást kapni, mivel korábban megnyertem az egyetemi gazdász versenyt.
Én viszont Norvégiában végre megerősödtem a kegyelemben annyira, hogy végletes gyengeségeim, bűneim tudatában és azok ellenére elmertem fogadni azt a meghívást, amire hat éves koromtól éreztem magamban vonzást: azt, hogy pap legyek. Hazatérve lezártam egy három éve tartó kapcsolatot, az egyetemről pedig eljöttem harmadév után egy főiskolai diplomával a zsebemben. A papi hivatásra szóló döntésemnek adtam még egy évet, hogy a norvégiai út után a világban is kipróbáljam, valóban pap akarok-e lenni, elmúlik-e a szívem lázassága, vagy kiállja a hűség próbáját akkor is, ha várakoznia kell és ki van téve a visszahúzó kísértéseknek. 32 éves voltam. Ha addig várni tudott rám az ÚR, akkor nem sértődik meg még egy év miatt, viszont én magam semmiképpen nem akartam a szubjektivizmus csapdájába esni. Ezután történtek a péliföldi események.
A Szentlélekkeresztségem után hatalmas és ellenállhatatlan vonzást éreztem, hogy visszatérjek Péliföld-Szentkeresztre a kolostorba. Két hónappal utána jeleztem szándékom a kolostor vezetőjének, hogy szeretnék belépni a kolostorba és a hátralévő időt addig is megszentelt életben élni, hiszen nemsokára úgyis ferencesnek fogok jelentkezni. Azt válaszolták, hogy tudták, hogy vissza fogok térni és már várták a hívásomat.
Január elején egy hétköznap délben érkeztem meg a kolostorba. Éppen ebédeltek és Oszkár olvasott fel az ebédnél. A történet a kecskékről és a pásztoruk Istenre találásáról szólt. Szíven ütött a történet. Ezek az emberek nem ismerték az én norvég kecskés múltamat, azt sem tudták, hogy mikor érkezem meg a kolostorba és mikor fogok belépni a refektórium ajtaján. A kegyelem azonban tudta és így kedveskedett.
Csodálatos hónapokat éltem át ott. Ez volt az én eljegyzésem, megvilágosodásom ideje a megtérésemben.
.........utolsó éves szeminarista voltam amikor a papszentelés előtti lelkigyakorlatra indultunk. Az utolsó előadáson az egyik Professzorunk utánunk szólt amikor már kifelé mentünk a teremből:
"Aztán jól döntsenek ám!"
Bántott a szó. Megálltam, visszafordultam és ezt válaszoltam Neki!
"Professzor úr! Én nem azért jöttem ide a szemináriumba, hogy ezen vacilláljak öt éven keresztül. Régen rossz lenne! Én ezt már a belépésem előtt eldöntöttem. Professzor Úr! Én az eljegyzésemre igyekszem!"
Később az én szegény jó Uram sokat szenvedett ettől a házasságtól az én megátalkodottságom miatt.
Dicsőség az Istennek, aki mégis, mindennek ellenére szerelmes az emberbe!
Dicsőség az Atyának a Fiúnak és a Szentléleknek miképpen kezdetben most és mindörökké! Amen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése