ARANYRÖGÖK A BÁNYÁBÓL

Öt évvel ezelőtti történeteket írok le, abból az időből, amikor a hólyagdaganatommal voltam beteg. Minden ember lelki életének vannak szárazabb és gazdagabb időszakai. Nekem az a tapasztalatom, hogy a mennyei folyó a betegség, a szükség idején a dagály állapotában van és hordoz(na) minket, csak hanyatt rá kellene feküdni a hullámra hittel, bizalommal és akkor még a lubickolás öröme is megadatik hozzá, mert minden kegyelem.

Azt is megéltem ebben az állapotban, hogy minden súlyos betegségem valójában egy kincsesbánya volt, melyből arany morzsákat, arany rögöket, örök életre szóló kincseket lehetett felhozni, melyekről Jézus azt mondja, hogy ezeket gyűjtögessük csak szorgalmasan. 

Sokaknál azt látom, hogy nem tudják, hogyan kell bányászni a szenvedésben, hogy félnek leszállni a bánya sötét ismeretlen mélyébe, nem fogadják el a betegségüket…stb. ezért nem is tudnak kincseket onnan felhozni és a keresztjük meddőbánya marad, elmulasztott lehetőség. Pedig a kereszttől nem szabad félni, jól kibélelte már azt Jézus puha szeretettel és kegyelmi kincsekkel. Ebből a megtapasztalt puha szeretetből mondok el három rövid történetet.

    1. A KEGYELEM ÓRÁJA PONTOSAN JÁR

Már a kórházban voltam és közeledett a műtétem napja, amikor szobatársat kaptam. Az ismerkedés során kiderült, hogy rk. pap vagyok és miután csak ketten voltunk a kórteremben, nyugodtan tudtunk beszélgetni.

Társam elmondta, hogy gyermek korában külföldön élt a szüleivel és kat. iskolában tanult. Nem csupán a hittant szeretette és tanulta, hanem minden nap ministrált is a szentmisén.

Aztán a család hazaköltözött az átkosba, politikai nyomásra a szülei megszakítottak minden kapcsolatot az Egyházzal és számára is egy telt el több évtized.

Most azonban előrehaladott súlyos betegséggel került be a kórházba és szembe kellett nézni a ténnyel, hogy lehet, hogy rövidesen meg fog halni. Arra már nem emlékszem, hogy imádkozott-e ezért, de arra igen, hogy az volt a szíve vágya, hogy jó lenne találkozni egy pappal és rendbe tenni mindent mielőtt nem késő. Mivel nem ismert egy papot sem, így életének rendezetlen és nyesetlen szérűskertjével került be az osztályra, pont egy pappal egy szobába.

Ő maga is álmélkodott ezen és hálálkodott a Kegyelem időzítésén. Két napunk volt, hogy mindent átbeszéljünk. Bátorítottam, hogy akár alszom, akár ébren vagyok, bármikor nyugodtan keressen és kérdezzen. Én pedig hátast dobva lubickoltam a kegyelem folyóban örömömben, hogy még itt is fakanál lehetek az ÚR kezében. Alleluja!

„Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt.” Préd 3.

                                                                                                                             

    2.  VERT HELYZETBEN GYŐZTESEN

Eljött a műtétem napja, órája és a műtős fiúk is eljöttek értem, hogy a elvigyenek. Betoltak a hordágyon a műtőbe és csodálkozva látták, hogy sehol senki, a stáb tagjai közül senki nem volt jelen. Az egyik fiú kiment, a másik mellettem maradt és megpróbálta beszélgetéssel oldani a helyzetet. Nyilván hozzá voltak szokva ahhoz, hogy ilyen helyzetekben sokféle emberi reakciói lehettek a stresszes betegeknek, mindenesetre elismerésre méltó, hogy nekem akart segíteni.

Arról kezdett el beszélni, hogy nagyon rosszul érzik magukat, mert akkor jött ki a kormányrendelet a dohányzás tilalmáról a közintézményekben. Vele tudtam érezni, mert valamikor én is dohányoztam. Sejtettem, hogy a betegtologatóknak nem könnyű az életük a kórházban és most még az a tíz perc sincs meg nekik, ahol kifújhatnák magukból a gőzt, ráadásul a nikotinhiány csak idegessé teszi őket, pedig a betegekkel való találkozásaikban nekik a nyugalmat kellene képviselniük.

Nos ahogyan hallgattam őt letakarva a hideg hordágyon, úgy mond műtét előtti vert helyzetben kifektetve, kiszolgáltatott helyzetben ő pedig ott állt mellettem izmos karjaival mintegy fölém tornyosulva…hát bizony nem az tipikus ideális helyzet, amit a missziós prédikációs órákon tanítanak.

Ekkor mégis, mintha villanyütés ért volna, félig felültem és teljesen felvillanyozódva arról beszéltem tanúságtevő erővel, hogy az imádságban kapott kegyelem, hogy szabadított meg engem egy pillanat alatt tizenhét év dohányzásától úgy, hogy nem voltak megvonásos szenvedéseim…és mondtam és mondtam…

Minden bizonnyal ott volta a Szentlélek, akit a műtő légkondija sem tudott lehűteni, sőt  még fel is tüzelte a tanúságtételem a fiú reményét. Mert amikor visszajött a másik műtős fiú, azzal a vehemenciával, amivel én adtam át a tanúságomat, ő is megragadta a barátja vállait és megrázva azokat arról beszélt neki, hogy higgyen az atyának, aki itt fekszik, mert csak hittel kell imádkozniuk és ők is megszabadulhatnak végre a dohányzás gyötrelmeitől.

Épp, hogy elmondta, megjöttek az orvosok és kezdődött a műtét. A fiúkkal azóta sem találkoztam. Abban azonban bizonyos vagyok, hogy néhány pillanat alatt ők is átestek a Kegyelem műtétjén. Remélem és kívánom nekik, hogy valóban imádkoztak ezután és meghallgatás nyertek. Alleluja!         
                                                      

„Tegyetek tanúságot rólam.” Jn15.27

3. AZZAL A VIGASZTALÁSSAL

A műtét után szépen gyógyultam és rövidesen elmentem egy több napos lelkigyakorlatra, amely egy egész napos evangélizációval zárult. Oda is elmentem, és amíg ment a program a hatalmas templomban én a sekrestyében gyóntattam. Mivel a műtét után a hólyagom kétszer is bevérzett ezért nagyon óvatosan kellett mozognom és a lelkigyakorlatot is hanyatt fekve hallgattam végig egy szivacson. Így fogadtam sorban egyenként azokat is, akik valamiért fölkerestek a sekrestyében.

Az egyik Testvér, már sírva lépett be az ajtón. Láttam, hogy az arcát napok óta megtörhette a szenvedés és nem most kezdte el hordozni a bánatát. Sírva közeledett felém a földön fekvőhöz, és amikor előre nyújtottam a kezem, hogy megfoghassam az övét, akkor kifakadt a bánata egy hangos síró kiáltással:

„Atya, rákos vagyok.”

Szelíden és együtt érzően fölnevettem, megráztam a kezét, derűsen a szemébe néztem és azt mondtam neki:

„Isten hozott! Én is.”

A látvány, hogy a földön fekszik a pap, az információ amely elhangzott és talán a bennem élő kegyelem derűje annyira kizökkentette őt a saját helyzetéből, hogy szótlanul leült és meghallgatta a vigasztalásom és tanításom.

Más ember ment ki az ajtón. Egy aranybányász.

Nagyon hálás vagyok a Jóistennek, hogy betegségeimben mindig közel volt hozzám és mindvégig megőrizte bennem a derű, a jókedv és még a humor lelkét is. Alleluja!

„Megvigasztal minket minden szomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassuk azokat, akik szomorkodnak, azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal meg minket.” 2Kor1.4

KÖSZÖNET A KÓRHÁZNAK

Itt szeretnék köszönetet mondani a Péterffy kórház dolgozóinak, nővéreinek, orvosainak az emberséges segítségnyújtásért, ápolásért, gondozásért. Kiemelném Buzogány tanár úr emberi és orvosi kvalitását, hiszen ő fogja össze, mint osztályvezető a többiek munkáját is és nálam az egész osztály kitűnő minősítést kapott.

Szeretném külön megköszönni dr. Domján Zsolt urológus segítségét is, aki az évek alatt mindig önzetlenül, nagy szakértelemmel és szeretettel segített rajtam.

Isten áldja meg munkájukat, életüket! Alleluja!

„A reményben legyetek derűsek, a nyomorúságban béketűrők, az imádságban állhatatosak. Segítsetek a szenteken, ha szükségben vannak. Rom12.12

Dicsőség az Atyának a Fiúnak és a Szentléleknek,

miképpen kezdetben most és mindörökké! Amen