Jahve megemlékezett.

JAHVE MEGEMLÉKEZETT

Javaslom a zenével együtt hallgatva olvasni a történetet.

 Ez volt az induló blog első bejegyzése hét évvel ezelőtt. Most megpróbáltam átszerkeszteni, dJ Ez 

JAHVE MEGEMLÉKEZETT

Ez volt az induló blog első bejegyzése hét évvel ezelőtt. Most megpróbáltam átszerkeszteni, de elrontottam és törölni kellett, ezért újból feltöltöttem. A tartalom a régi.

Futva és zihálva érkeztem meg a templomtérre és a könnyeimet nyeldestem. Szoknyám összecsavarodott a futástól és csodálkozó ismerőseim, akik szintén a piacról tartottak hazafelé most legalább egy kis beszédtémát is tehettek a zöldséges kosárba. Én azonban végre ott álltam a templom előtt. Az előtt a bizonyos előtt, amelynek most a sírástól csak a körvonalait láttam, és amely úgy állt ott előttem, mint Mórija hegye. Most viszont már nem féltem tőle. Sötétlő, puha alakjában, könnyeimen keresztül felnézve, az irgalom szivárvány fénye ellenállhatatlanul vonzotta magához, az izgalomtól majd kiröppenő szívemet.

Nem bántam, hogy erősen fújtatok, mert éreztem, hogy minden kilégzéssel tonnányi szikladarabok szakadnak le és távoznak el, megkérgesedett szívemből. Engedtem, hogy a váratlan boldogság, az öröm és a régi fájdalom egészen átjárjon. Szinte éreztem, amint metsző késeik kiforgatták erős sarkaiból a szívem kapupántjait. Egyre szabadabban járt bennem ki és be az éltető lélek, amely most átalakult beszélő Lélekké, és mondta, mondta gyógyító szavait.

„Szegény gyermekem! Hát nem tudtad, hogy az, aki hagyja, hogy Isten megszentelje, az maga is Isten szava (Dabar) lesz minden ember számára? János már megszentelődött a fájdalomban és az engedelmességben, és ezért én is akartam azt, amit ő, hogy találkozz vele. Szavain keresztül én szóltam hozzád, hogy visszahozzalak ide, éppen erre a helyre. Emlékszel? Hét éve, hogy itt álltál ezen a téren a templommal szemben és ezt mondtad. 

„Isten, ha élő vagy! Én eddig Téged sehol nem találtalak, bár kerestelek. Türelemmel voltam hozzád, de Te hallgattál, és nem hallhattam mást körülöttem és bennem, csak a jajgatást. Nem tudom ki vagy és hol vagy, de azt mondják, hogy itt laksz a templomban. Hát Halld és Lásd!

Én most sarkon fordulok és elindulok az ellenkező irányba. 

Itt hagylak! Nem akarok tudni többé rólad.”

(a jelen)

Látod, nem te találtál meg engem, hanem én találtalak meg téged. Bár mindenhová elkísértelek, de itt ezen a téren szüntelen visszavártalak. Távozásodban önkéntelenül is a legmélyebb igazságot mondtad ki. Itt hagytál engem, de el nem tudtál hagyni. Tudod, a teremtmény soha nem tudja elhagyni a Teremtőjét, mert összetartoznak. Ülj le ide a padra. Legyen ez a kő és pad mintegy emlékoszlop a számodra, és én emlékezést adok a szívedbe. Elviszlek Názáretbe és megtanítalak emlékezni, hogy szíved gyógyulásában megtanulj ünnepelni. Emlékezz Édesanyád szavaira is.

 „A legszebb házasság az, amely nem csak létezik, hanem amelyet állandóan ünnepelnek is, a megbocsátásban.”

Emlékezz!És most beszéld el nekünk te magad, amire emlékszel:

                (Helyszín: az emlékezés múltja – Názáret, Szt. József otthona – Széder este)

Már túl voltak az első kehely bor megáldásán, amikor József szokatlanul hosszú ideig, csendben maradt. Pedig az ünnep legszebb és legizgalmasabb része következett volna, amit Mária és Jézus már feszülten vártak.

A családfőnek most kellett volna elénekelnie a Haggádát, és a jelenlévő gyermek végre szabadjára engedhette volna apját is zavarba ejtő, mindent tudni és érteni akaró kérdező vágyát, az Egyiptomból való csodálatos megszabadulás eseményeit illetően. De még várnia kellett.

József csendben volt és ez a csend, mely jelenbe hozta a múltat, láthatóan emlékezett. Homlokán és szakállán úgy vonultak tova az élet fújta redők, mint a Vörös-tenger hullámai vagy a népet éjjel kísérő felhő tüzes fodrai. És amint a tücsök ciripelése bele–belehasított a szoba csöndjébe úgy dalolt és dalolt József lelkében már napok óta az ismert szó. Pészách, pészách, pészách,pészách.

Ízlelte és forgatta a szó ízét, és az íz mellett fölsejlett benne annak a régi tóratekercsnek is a szent és ódon illata, amelyből a rabbi tanította őt. Igen. A pergamen úgy susogott mint a szellő, vagy mint az a sejtelmes, arám szó a pészách, a pászka, amelynek eredeti jelentése a sántít volt, és amely később a templomi liturgiában kapta meg az ugrál, táncol értelmezést. A bölcsek ezt fordították le a másvilágiak, vagyis a héberek nyelvére, az átugrani, megkegyelmezni szavakkal. Így emlékeztek arra, hogy az Úr Angyala átugrotta a héberek vérrel megjelölt házait, amikor átvonult éjfélkor Egyiptom fölött.

Pészách, pészách, átvonulás, kivonulás, szabadulás. Ez az igazi széder, vagyis rend a világban. Nem más ez, mint rejtett harmónia és nyilvánvalóan beteljesedő ígéret, hiszen az üldözött, az elnyomott a magányos igaz valahol mégis csak rendre és békére találhat. Hála és öröm töltötte el József szívét. Újra és újra fölfedezte e teremtett világban, hogy a szavak és valóság ellentétének szakadékában mégis csak rend van, mert az Úr szava, Dabar valóban cselekvő szó és esemény egyidejűleg. Ő, mint héber férfi – a héber szó másik jelentése, társ – ráadásul igaz társat kapott az élettől Máriában, aki hűséges, és vele együtt ünnepel ma is a szívében.
József arcán ekkor már a hála szelíd mosolyával hullámzott a Vörös–tenger, és a felhő tüze is báránnyá szelídült.

Mert lám, még mindig, milyen jegyesi buzgósággal és gondossággal szorgoskodott most is Mária, az ünnepet megelőző napokban a piciny názáreti házban. Buzgalma nem a törvényből fakadt, hanem az élet a hagyomány és a Férje iránti tiszteletből és szeretetből, akit ráadásul nem akart az ünnepre szégyenbe hozni. Már napokkal korábban eltávolított minden kovászost a házból. Tudta, hogy a melegben gyorsan megromlik az étel és az így okozott betegség, az Istentől kapott életet rombolja. Másrészt a szomszédokat sem akarta megbotránkoztatni, akik lustának tekintették azt az asszonyt, aki a maceszkészítés fáradságos munkáját kovásszal akarta volna megkönnyíteni, éppen ezen az ünnepen. Harmadrészt az azórán állva (nők helye a zsinagógában) gyakran hallotta, hogy ősatyáik az Egyiptomból való csodálatos megmenekülésük során sietve ették kenyereiket és így nem maradt idejük a kelesztésre.

Márpedig az ünnep lényege szerint minden időben, mindenkinek úgy kellett magát tekintenie, mintha maga szabadult volna ki Egyiptomból a jelen pillanatban. És mindezt jól tudta József. Azonban több ez annál, minthogy tudta! Lényének minden rezdülése ezt visszhangozta, lélegzete, mint a sófár, halk könnyező hangja, ezt susogta: Jödid Nefes, Jödid zikkarón, jöjj Lélek, jöjj lelkem emlékező kedvese. Szívében állandó ünnep volt, amely szívének gyökeréig hatolt és e gyökér elérte az Életet, ahol maga a valóság várt rá.

A dolgok lényegi valósága, a teremtett létezés(ens) megáldott és szent valósága. Az, amely az emlékezésben, az ismétlésben és az imában tárul föl az ünnepek soha el nem múló, ismétlődő jelenidejében. Életével tudta a törvényt.

 „Őrizd meg és Emlékezz!”

"Sámor ve Záchor" MT5.12

Emlékezz és őrizd meg- sámor ve záchor, sómajr vö zóchajr, 
hangzik el zsinagógákban minden szombaton e két szó. 
A Tóra e szavakkal írja elő a Shabat megtartását

 És ne engedd elhalványulni a reményt az ígéretről, a szabadulásról, a Messiásról.

A vacsora végére elfogyott a sült bárány, a keserű fű (torma) és a sült tojás. Jézus is megtalálta az eldugott kovásztalan kenyérdarabot. Ezek az ételek, mint apró jelek, mind arra emlékeztették őket, hogy atyáik vályogvető rabszolgák voltak Egyiptomban. A szabadulás azonban örök jel és hála az ember életében.

Az öröm, a zsoltárok feszültsége és az izgalom az izzadó és fénylő homlokon, békére váltott József szívében. A hálaadó zsoltár után a húsvéti áldással bocsátotta el éjszakára családja tagjait.

 „Áldjon meg az Örökkévaló, emlékezzen meg rólad és őrizzen meg téged, sugároztassa feléd arcának fényességét és adja meg neked azt az örömet, amelyet Ábrahám atyánknak megígért”.

... és mosogatás közben Mária szívébe véste ezeket a szavakat is

                (Názáret – széder este)

Mária szíve teljesen odatapadt Istenéhez. Izzó, csendes reményben élt. Isten országának jelenében. Ám a bizonyosság is bevésődött szívébe ama ismeretlen fájdalmat és gyászt illetően, hiszen Jézus bemutatásakor a templomban próféta csak azt mondotta ki, amit már sejtett a szívében. Öröm és fájdalom úgy éltek benne, amit ember még nem tapasztalt soha, mert szerette az embert, a teremtményt.

Jézus békésen aludt. Amint a hátára fordult álmában, egyik keze lelógott az ágyról, másik keze pedig a feje alatt pihent. Mária emlékezett arra az igenre, amit ő mondott ki, de fiára tekintve úgy tűnt neki, hogy Szó és Esemény egészen másképp látszanak beteljesülni Jézus életében. Milyen komoly volt ez a gyermekarc, amikor édesanyja szemébe tekintve és szavait követve, először ismételte az esti imádság szavait Mária után.

 "Bjádo afquid ruhi! Kezedbe ajánlom lelkemet!”

Mária szíve odatapadt Istenéhez, de a kegyelemmel teljes szív nem ragaszkodott az anya akaratához. Amikor halkan gyermeke ágya mellé ült a sötétben már tudta, hogy minden beteljesedett. Az ünnep lelkében feltárult előtte a dolgok valósága, a múlt vetélője és a jövő fonala az Exodus útján sietve találkoztak egymással a felismerésben, Mária szívében.

Gábriel által megint üzent, megint megemlékezett volna az Úr?

Balját a fejem alá teszi, jobbjával meg átkarol(Én 8,3). 

Mária ezzel az Igével ölelte át alvó fiát az ő anyai szívében, akiről megértette, hogy szenvedni fog. Ekkor kimondott második igenjében, egyedül a széder názáreti éjszakájában, Mária a Pieta Anyja, már értünk is imádkozott. Tudta, hogy már most beteljesedett az Úr eljövendő jelenideje. Lefeküdt a Gyermek, a Messiás, a Júda törzséből való oroszlán, nászágyában, a kereszten. Dávid sarja beteljesítette a sabbatot, hogy örök békét és ünnepi örömet szerezzen nekünk a föltámadás hajnalával.

Ó, Mária! Irgalom Anyja, Fájdalom Anyja, Remény Anyja, Életadó Boldogasszony! Hajolj minden szenvedő felé, akik az élet után sóhajtoznak és vezess minket Szent Fiadhoz!

Milyen szép a Golgotán az Angyal lába, aki a szabadulás jó hírét hozza!

                (emlékező jelen – a főszereplő)

A jó hír elérkezett hozzám is. Most már be tudtam fogadni. Szabad voltam. Az a jelképes megkövezés, amit e századvégi élet a modern átkaival és terheivel rám hajigált, most összetörve hevert lábam előtt, mint egy porig rombolt siratófal. Ekkor értettem meg Szűz Mária által Paul Claudel Angyali Üdvözlet című versének a szavait is.

 „A férfi pap, de a nőnek adatott meg, hogy áldozat legyen.”

 Megértettem, hogy Mária is odaadta a maga áldozatát, amellyel a kiengesztelődésre hív. Felajánlotta szívének fájdalmát azzal a szeretettel, amely sok bűnt eltakar. Így válhatott ő az Irgalmasság Anyjává és az isteni irgalom közvetítőjévé, minden kor, minden embere és Asszonya számára.

Most, először öleltem át lelkemben, a távolban lévő, tékozló férjemet, irgalommal és megbékélt szeretettel.

DICSŐSÉG AZ ATYÁNAK, A FIÚNAK ÉS A SZENTLÉLEKNEK,

MIKÉPPEN KEZDETBEN MOST ÉS MINDÖRÖKKÉ AMEN!