Célkeresztben/1.

„Ha gyűlöl majd benneteket a világ, gondoljatok arra, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. Ha a világból valók volnátok, mint övéit szeretne benneteket a világ. De mert nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak benneteket a világból, gyűlöl benneteket a világ. Gondoljatok a tőlem kapott tanításra: Nem nagyobb a szolga uránál. Ha tehát engem üldöztek, titeket is üldözni fognak.” Jn15,18-20

Szent István ünnepének éjjelén ismét álmot láttam.

Egy hosszú, poros, homokos tér egyik végében álltam. Meleg volt, erősen sütött a nap. Házak, épületek nem voltak körülöttem, a tér pedig a másik vége felé keskenyedett el, mint egy zárt katlan. A tér puszta volt és üres…

Amint a tekintetemmel a teret pásztáztam, a tér túlsó végén, tőlem kb. 40-60 méterre megláttam Jézust. Háttal állt nekem, de így is azonnal tudtam, hogy a két keze elöl össze volt kötözve és ítélethirdetésre várt.

    Néhány méterre Jézus előtt egy kb. egy méter magas fehér és csupasz márványtömb oltár tetején egy fekete alak volt kétrét görnyedve az oltárra borulva. Azonnal tudtam, hogy az ítéleten dolgozik és a leborulása az oltáron nem volt más, mint „hálaadás” a zsákmányért.

  Ekkor felsikoltottam. Az nem lehet, hogy Jézus a sátáné legyen és előre futottam, hogy Jézust elhozzam onnan. Még nem értem oda Jézushoz, amikor az oltáron a nekem továbbra is háttal kuporgó alak felemelte a fejét és a válla fölött hátra nézett rám.

   Tar kopasz volt a feje, szemei pedig az arcához képest aránytalanul nagyok voltak. Nagy fehér, üveges és jeges szemeivel úgy tekintett rám, mint akit célba vettek. Azonnal megértettem, hogy a céltáblája vagyok és én leszek a következő áldozat, aki után veti majd magát. A tekintetében fölényes gőg is volt és azt üzente, hogy ha Jézust elkapta, akkor nekem meg főleg nincs semmi esélyem ahhoz, hogy megmeneküljek.

  Futásomban megtorpantam a látványtól és a felismeréstől ám ekkor átölelte a vállam egy nagy erős fekete reverendás kéz. Szelíden kezdett elvezetni onnan, hogy ne menjek közelebb én pedig keservesen siratva Jézust, hangosan a következő mondatot ismételgettem: „de hiszen semmi álnokság nem volt benne, de hiszen semmi álnokság nem volt benne.”

   A reverendás kéz továbbra is a vállamat karolta, és hogyan haladtunk kifelé a térről én csak sírtam és sírtam és sirattam az ártatlan Jézust, aki a sátán fogságába került és látszott rajta, hogy az ítélet ellen nem tiltakozott, hanem szelíden és alázatosan várta a további eseményeket és a kivégzést.

   Ekkor ébredtem fel és jeges borzongás vett erőt rajtam. Ismerős volt már ez az érzés, ami valójában nem is érzés volt, hanem egy természetfölötti jelenlét észlelése. Ebben a jelenlétben bár nem láttam, de észleltem azt a két üveges és nagy fehér szemet, amelyek mint egy géppisztoly célkeresztjei rám meredtek a sötétben és tudtam, hogy a céltáblája vagyok. Úgy fókuszált rám, úgy mért be magának, mint egy vadászgép pilótája a célmonitoron befogott és bejelölt másik gépet, mely után már csak a fegyver billentyűjének a meghúzása, a nyomkövető rakéta kilövése és rövidesen és az ellenséges gép megsemmisítése történik. A tekintete félelmet és pánikot akart ébreszteni bennem: amint a rakéta elöl sem tud elbújni a célba vett vadászgép, éppen úgy  nincs menekvésem nekem sem.

   Annak ellenére, hogy Szűz Mária, Kármel Ékessége karjaiba menekültem és felszítva magamban a három isteni erényt a legirgalmasabb Szentháromságnak ajánlottam magam újra és újra, a jeges borzongás sokáig nem hagyott el és csak nagy sokára tudtam ismét elaludni. Zaklatottan, szaggatottan aludtam és nagyon fáradtan és későn ébredtem másnap reggel.

   A fekete reverendás, erős, szelíd és szerető kar, amely átölelt és a elvezetett a térről, Bíró László püspök atya volt.

A napokban kaptam meg hírlevélben a Gospa szeptemberi üzenetét:

Medjugorje, 2012. szeptember 2.

„Drága gyermekek! Míg a szemem néz benneteket, lelkem azokat a lelkeket keresi, akikkel egy szeretne lenni - a lelkeket, akik megértették mennyire fontos imádkozni azokért a gyermekeimért, akik nem ismerték meg a Mennyei Atya szeretetét. Hívlak benneteket, mert szükségem van rátok. Fogadjátok el a missziót és ne féljetek, meg foglak erősíteni benneteket. Be foglak tölteni benneteket kegyelmeimmel. 

Szeretetemmel megvédelek benneteket a gonosz lélektől.

Veletek leszek. Jelenlétemmel vigasztalni foglak benneteket a nehéz pillanatokban. Köszönöm nyitott szíveteket. Imádkozzatok a papokért. Imádkozzatok, hogy a Fiam és a közöttük lévő egység minél erősebb legyen és egyek legyenek. Köszönöm nektek.”

Közeledik Kisboldogasszony ünnepe. Egy évvel ezelőtt ekkor indítottam el ezt a blogot. Hálát adok Istennek a Kegyelmekért, a Szűz Anyáért, az Olvasókért....és imádkozom továbbra is értük.

Dicsőség az Atyának a Fiúnak és a Szentléleknek, 

miképpen kezdetben most és mindörökké! Amen