Meggyógyultam tüdő rákból

Átokra-áldás,

tüdőrákra-Kis Szent Teréz.
Október 1.Kis Szent Teréz
halálának,megdicsőülésének ünnepe.
Neki köszönhetem az életem. Hallelujah!



Teréz! Legyen áldott érted az Isten!
Ó milyen csodálatra méltó csere! Te meghaltál fiatalon tüdőbetegségben, és én gyógyultam meg. Te úgy léptél a kármelbe, hogy előre felajánlottad életed a kármel lelkisége szerint a papokért. Ó, mily szerencsés vétkem, hogy ilyen hatalmas Közbenjárót érdemelt. Köszönet Neked lelked minden szenvedéséért, minden áldozatodért és különösen a mennyei rózsaesőért amit megígértél! Ó, nagy bennem a gőg, kérlek vezess a Te kicsi utadon.

1993-ban az egész évet Péliföld-Szentkereszten töltöttem a Nyolc Boldogság Katolikus Közösségben, majd év végén átkerültem a homokkomáromi kolostorba. Annak ellenére, hogy még csak próbaidős voltam, rám bíztak egy befogadott férfit, hátha jó hatással tudok lenni rá. A férfi elvált volt és alkoholista. Egy szobában laktunk ám hónapok teltek el úgy, hogy semmilyen kapcsolatot nem tudtam kialakítani vele. Nem beszélt velem, hideg és távolságtartó volt.
  Eljött a húsvéti idő és Nagypéntek napja. Ő reggel eltűnt és egész nap nem láttam. Bosszantott a dolog, mert a kolostorban szükségem lett volna rá az építkezésen és így miatt nem jól haladtam a feladatommal. Sejtettem, hogy megint kiszökött a faluba, időnként ui. engedély nélkül elhagyta a kolostort.

  Délután került elő. Ma is pontosan emlékszem rá. Lent dolgoztam a pincesorban a kolostor épülő új részénél, amikor Ő megjelent a deszkák között. Láttam rajta, hogy teljesen részeg. Elfogott az indulat és az egész napi bosszankodásom kifakadt belőlem. Megszidtam, amiért a munkában magamra hagyott, és azért is, hogy Nagypénteken az Úr szenvedésének napján leitta magát. Ekkor válaszként megátkozott, hogy meg fogok halni, majd magamra hagyott és eltűnt. Ebben a pillanatban megszólalt a harang. Délután három óra volt az ÚR passiójának időpontja és a keresztútra harangoztak a kolostorban.
.........csak késő este jött be a szobába akkor már józanul, és meglepő módon kedvesen kezdett el velem beszélgetni. Én nagyon megörültem a közeledésének és ezt a változást a nagypénteki kegyelmeknek tudtam be. Úgy értékeltem, hogy a passió talán új útra terelte kapcsolatunkat és most már hátha megnyílik nekem és jobban tudok segíteni neki.
  Ezután egyre több időt töltöttünk együtt a munkában és azon kívül is. Közlékennyé vált, sok mindent elmondott magáról és én örültem, hogy a bizalmába fogadott. Hetekkel később jelentettem is a Pásztornak(a Kolostor vezetője), hogy a húsvét változást hozott a kapcsolatunkban és az ő jellemében is, mert azóta nem szökött ki a kolostorból.
  Azonban amikor kettesben beszélgettünk, akkor ő megkínált cigarettával, amit én azért fogadtam el, hogy érezze, hogy nem utasítom el őt, és azt reméltem, hogy így talán nagyobb lesz a bizalma irántam. Pedig a korábbi Szentlélekkeresztségem a nikotin elvonás tünetei nélkül gyógyított ki egy csapásra a 17 éve tartó erős dohányosságomból. Addig számtalan módon próbáltam leszokni róla de nem sikerült, míg a Szentlélekkeresztségem elvette tőlem ezt a bűnös és káros szenvedélyt.
  Amikor a Szobatársam megkínált lelkemben sejtettem, hogy hűtlen vagyok a Lélekkeresztségem ajándéka iránt és visszaloptam magamnak a bűnt, de akkor az adott pillanatban fontosabb volt számomra az ő bizalmának a megnyerése. A cél és az önteltség, hogy majd én kigyógyítom ezt az embert az alkoholizmusából, elvakította a tisztán óvatosságomat..
  Számomra úgy tűnt, hogy egyre mélyült a kapcsolatunk az idő folyamán közben pedig én szépen észrevétlenül újból dohányos lettem. Esténként lefekvés előtt a kolostor szabályával ellentétesen kiosontunk a házból, leültünk a hegyoldalban és onnan néztük Nagykanizsa fényeit, beszélgettünk és dohányoztunk. A lelkem tudta, hogy rosszat teszek, mert engedetlen voltam, ami olyan súlyos bűn a Biblia szerint, mint a varázslás bűne. Engedetlenségem abban is megnyilvánult, hogy szerzetes jelölt létemre nem kértem engedélyt az Elöljárótól arra, hogy dohányozhatok-e, és nem kértem engedélyt arra, hogy villany oltás után elhagyhatom-e a kolostort, valamint az utóbbi idő rossz gyümölcseiről sem számoltam be a Pásztornak, hanem elrejtettem előle a dolgokat, pedig a nagypénteki eseményt is el kellett volna mondanom a következményeivel együtt.

  Ezután lettem beteg és ekkor értettem meg, hogy a nagypénteki átok megfogant én pedig szép lassan belesétáltam az ördög csapdájába és innen már nincs kiút. Most viszont már egyrészt annyira szégyelltem balgaságomat és engedetlenségem bűneit, hogy ezért sem szóltam a betegségemről az Elöljárónak. Ugyanakkor nem akartam elárulni és nehéz helyzetbe hozni őt sem, aki megátkozott és nem akartam riadalmat kelteni a kolostorban és családom tagjai között sem a betegséggel. Vártam, hogy mi lesz. Amíg azon őrlődtem, hogy mitévő legyek, jelentsem-e a betegségem vagy sem, a Pásztor úgy döntött, hogy én is kutazhatom Lisieux-be Kis Szent Terézhez a nemzetközi lelkigyakorlatra, amit a Közösség tartott. Megörültem neki, mint az Úr jóságának, aki utoljára még ezzel az ajándékkal kedveskedik engedetlen és bajba került gyermekének. Akkor még nem ismertem Szent Teréz ígéretét, aki halálos nagy betegen azt mondta még életében, hogy ha fönt lesz a mennyben, több jót fog tenni a földön, mint lenti életében.
  Nemzetközi lelkigyakorlat volt tehát a Kis Szent Teréz bazilikában amelyen ötezer fő vett részt.

A tanításokat rádión és fülhallgatón keresztül hallgattuk, mert minden nemzetnek volt egy szinkrontolmácsa és saját rádió sávja. A technika, a fölszereltség és a tolmácsolás érthetősége első osztályú volt. Minden napnak meg volt a maga vezérfonala, tematikája és a tanítások aznap csak azzal az egy témával foglalkoztak. A kiengesztelődés utáni nap vezérfonala a hit volt. Egész nap arról szóltak a tanítások, hogy mit is jelent az élő hit, mit jelent hitben járni, hitben rábízni magunkat az élő Istenre. Ugyanakkor erről szóltak a tanúságtételek, gyógyulások is Isten erejének, jelenlétének számtalan különböző módon történt megnyilvánulásairól.
  Amint egész nap hallgattam a tanításokat és tanúságtételeket szép lassan megmozdult bennem is a hit és elkezdett növekedni, mint a víz a duzzasztómű medencéjében. Talán jobb az a hasonlat amely a bensőkben lévő Élő Vízről szól. Jézus ígéri, hogy aki hisz Őbenne, annak bensejéből Élő Víz folyamai ömlenek és ezt a Szentlélekről mondta.
  A testem temploma így hát szép lassan betöltődött belülről Szentlélekkel és általa a megnövekedett-megemelkedett hittel a testem temploma olyan volt, mint az a hajó amely süllyedés közben belülről megtelik vízzel. Én is léket kaptam a bűn által, de mivel írva van, hogy:

„közel van az ÚR a megtört szívűekhez” Zsolt34.19

Isten ezt a léket arra használta fel, hogy betöltsön Szentlélekkel és meggyógyítson, pedig én nem is ezért mentem el Lisieux-be.
Elérkezett az esti szentmise és a szentáldozás ideje. Akkor én azt mondtam az Úrnak hittel, hogy hiszem, hogy Ő jelen van az oltáriszentségben testével és vérével, és most amikor majd szentáldozáshoz járulok és magamhoz veszem az Ő testét és vérét, akkor kérem, hogy mossa le a tüdőmről a betegséget. 

Óh, vér és víz, mely Jézus átszúrt eucharisztikus szívéből fakadtál, mint az irgalom forrása! Bízom Benned!

   Így is történt. Ezzel a hittel és imával fordultam Hozzá. Amikor megáldoztam abban a pillanatban a fülemben lévő mikrofonban hallottam a rádión keresztül Csaba Ildikó nővérnek a szinkrontolmácsnak a hangját:

”Most gyógyult meg egy 33 éves fiatalember a tüdőrákból.”

Ekkor tetőtől talpig betöltött a forróság és Isten jelenlétének érzése és annak a bizonyosságnak tudata, hogy az üzenet nekem szólt én vagyok az, aki meggyógyult.

  Nézzük csak, hogy mi is történt. Utólag tudtam meg, hogy a kórusban énekelt egy francia nővér, aki éneklés-imádkozás közben kapta meg a Szentlélektől azt az ismeret szavát, ami egy benső de biztos ismeretként jelenik meg, hogy egy 33 éves fiatalember meggyógyult a tüdőrákból. Az ismeret szava a Szentléleknek egy olyan természetfölötti ajándéka, amelyben egy gondolat, bizonyosság, érzés, testtáji melegség... formájában közli a Szentlélek valakivel, hogy a láthatatlanul jelen lévő föltámadott Úr Jézus most éppen mit cselekszik megváltott Népe körében.
  A Nővérnek idő kellett ahhoz, hogy az ismeret szavát megértse, hitben azt elfogadja, majd hitben megkülönböztesse, hogy valóban az Úrtól jövő indítás volt-e az, idő kellett ahhoz, hogy odamenjen a mikrofonhoz és ott hangosan bemondja franciául az ötezer ember füle hallatára. Idő kellett ahhoz, hogy a szinkrontolmács Ildikó nővér ezt lefordítsa franciából magyarra, idő kellett ahhoz, hogy ez magyarul is felhangozzék a bazilikában. A Mindenható azonban pontosan koordinálta az eseményeket és ezeket az időbeli késedelmeket is bekalkulálta, hogy Ildikó nővér tolmácsolása pontosan akkor hangozzék fel magyarul a többi magyar füle hallatára is, amikor én pontosan abban a pillanatban megáldoztam.
Elgondolkodtató a kétkedők számára: vajon aznap hány 33 éves férfi volt a bazilikában és közülük hányan voltak betegek a tüdőráktól. Hát nem azt mondja Isten Igéje a 139. zsoltárban, hogy az Úr azt is tudja minden pillanatban a sok milliárd ember közül, hogy én éppen hol vagyok, és éppen ülök-e vagy fekszem? Ki az a koordinátor-programszervező, aki úgy tudná összehangolni az énekes nővér, a tolmács munkáját és az én életem, a sok ezer áldozáshoz járuló ember és az áldoztató pap cselekvését, hogy a több ezer ember között éppen akkor kerülök sorra az áldoztató papnál, amikor az ismeret szava felhangzik végre magyarul. Csodálatos a Mindenható tudása és kegyelme.
  Aznap este több tanúságtételt mondtak el azok, akik aznap gyógyultak meg, én azonban nem mentem fel a színpadra, sőt évekig nem is beszéltem a gyógyulásomról. Féltem, hogy kinevetnek és nem hiszik el, hiszen a betegségem eltitkoltam mások elöl. Féltem attól, hogy a családom utólag aggódni fog értem, hátha megint megbetegszem. A betegségem elején ui. nem mentem el orvoshoz, tehát orvosi diagnózisom nem volt róla. Csak a Szentlélek által adott ismeret szava által tudtam bizonyosan, hogy az átok megfogott és valóban beteg vagyok ám ez a benső bizonyosság Istentől nekem hitelesebb volt, mint bármilyen orvosi lelet. Ekkor értettem meg, hogy mennyire igazat mond az ÚR a Példabeszédek Könyvében amikor arról tanít, hogy az

„ok nélküli átok elszáll, mint a fecske” Péld26.2

és nem fogan meg. Én viszont Nagypénteken ítélkeztem a felebarátom felett, megszidtam őt és ezzel bűnt követtem el, okot adtam arra, hogy az átok elérhessen. A bűn miatt elvesztettem Isten védő oltalmát mert már nem voltam szeretetben, pedig az Ige szerint aki a szeretetben marad az Istenben marad. A bűnöm miatt így az átok megfogant bennem és így betegített meg.
  Azt is érzékeltem viszont, hogy az aki gyenge a hitben, aki nem ismeri a Szentlélek önközlési útjait, az nem fogja ezt a történetet megérteni. Ugyanakkor annyira személyes, benső élmény volt a gyógyulásom az Úrtól, hogy a megindultságtól nem is tudtam volna beszélni róla. Aztán féltem attól is, hogy ha elmondom, akkor ez féltékenységet, indulatokat válthat ki másokból, hiszen tudtam jól, hogy senki és jelentéktelen porszem voltam ahhoz, hogy pont velem cselekedjék így az ÚR, és nem értettem magam sem az Ő logikáját.
Később értette meg imádkozó szívem, hogy az ÚR úgy döntött, hogy még szüksége van rám, hogy még nincs itt az ideje annak, hogy átmenjek. A betegségem ui. pont akkor történt mielőtt papnak jelentkeztem volna a szemináriumba.
   El kell ismernem, hogy milyen igaza volt az Úrnak. Ha Saulnak/Szent Pálnak a népek apostolának azt üzente a megtérése után, hogy megmutatja neki, hogy még mennyit kell neki szenvednie az Úrért, akkor igen furcsa lett volna, hogy egy hibám-bűnöm miatt némi tisztulás után, igen fiatalon a mennybe kerüljek, amikor papként még egy kapavágást sem tettem az ÚR szőlőjében.
  Majd szép lassan megértettem azt is, hogy nem tarthatom meg magamnak ezt az emlékkövet. El kell mondanom másoknak is, hogy növelje az ő hitüket is, amint az én hitem növekedett Lisieux-ben a tanúságtételek által. Tóbiás könyvében Isten ugyanis a következőre tanít Rafael a gyógyulás főangyala által a 12.fej. 6. versében:

Akkor Ráfael félrehívta kettőjüket, és így szólt hozzájuk:

Izrael királyának titkait meg kell őrizni.

Isten tetteit azonban föl kell fedni és hirdetni kell.

Tegyetek jót, és akkor nem árthat nektek a gonosz.

Dicsőítsétek Istent minden élőlény előtt, és mondjatok neki köszönetet azért, amit veletek tett.

Dicsőítsétek és magasztaljátok nevét.

Mindenki előtt hirdessétek az Isten tetteit, mert méltó rá, s ne szűnjetek meg

köszönetet mondani neki.

Dicsőség az Atyának a Fiúnak és a Szentléleknek
miképpen kezdetben most és mindörökké! Amen

Életadó Boldogasszony - Domi és a Szűz Anya

Testvérem már harmadik éve volt férjnél és a gyermekáldásra még mindig vártak. Nagy volt az izgalom és a várakozás emiatt a családban.
Szabadságon voltam otthon és egy napon eszembe jutott a Mamika
(a pörköltes történet főszereplője), aki szentéletű asszony volt. Emlékeztem rá, hogy Ő évtizedeken keresztül járt a mátraverebélyi búcsúba. Mindig vonattal ment és ha tehette egy-egy unokát is vitt magával. Én sajnos nem jutottam el Vele, csak a tőlem idősebb unokák, mert mire felcseperedtem, akkor már Mamika a kora miatt már nem vállalta az utazást. Viszont emlékszem a búcsús ajándékokra, amivel unokatestvéreim jöttek haza, és jó szívvel megosztották a játékaikat velem is. Mátraverebélyre tehát nem jutottam el, de most nagyon vonzott magához.
Szóltam tehát Édesanyámnak, Testvéremnek és egy hétköznap autóba ültünk és elmentünk a búcsús helyre. Az volt a szándékunk, hogy kérjük a Mamikát és a Szűz Anyát, hogy imádkozzanak érettünk gyermekáldásért. Imádkoztunk a barlangnál és hazajöttünk.
Dominik a keresztfiam kilenc hónap múlva született meg. Világra jövetele éppen anyák napja előtti vasárnapon történt májusban a Szűz Anya hónapjában. Két év múlva már vele együtt mentünk vissza közösen hálát adni a Boldogasszonynak, hogy boldoggá tett minket.

Dicsőség az Atyának a Fiúnak és a Szentléleknek
miképpen kezdetben most és mindörökké! Amen

Még nyelvemen sincs a szó...

Elromlott az autóm és elvittem a szerelőhöz Kiskunfélegyházára. Megkértem egy Barátom, hogy kísérjen el a saját autójával és hozzon vissza, hogy ne kelljen a az átszállásokkal sok időt töltenem és hamarabb hazaérhessek, mert várt itthon a sok munka.
Hazafelé beszélgettünk a kocsiban, amikor a Barátom megkérdezte, hogy hol szoktam ebédelni. Elmondtam, hogy Édesanyám szokott főzni nekem és ételessel szoktam hozni otthonról több napra elegendő ebédet. Amint erről beszéltem eszembe jutott és a Barátomnak is mondtam, hogy akkor nem is tudom, hogyan lesz most megoldva az étkezésem, hiszen az autó napokig a szerelőnél lesz.
Szinte még be sem fejeztem a kimondott mondatot megcsörrent a telefonom. Fölvettem és egy falubeli Asszony volt aki hívott. Elmondta, hogy éppen aznap vágtak disznót és éppen az jutott az eszébe, hogy bizonyára éhes lehetek és megkérdezte, hogy mikor leszek otthon a plébánián, mert hoznának egy kis kóstolót.
Három szatyor kóstolót hoztak. Még azután is maradt a disznótorosból, hogy az autó három nap után megjavítva visszakerült hozzám.
139.Zsoltár

Uram, te megvizsgálsz, és ismersz engem.Tudod, ha leülök vagy ha felállok, messziről is észreveszed szándékomat.
Szemmel tartod járásomat és pihenésemet, gondod van minden utamra.
Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, Uram.

Minden oldalról körülfogtál, kezedet rajtam tartod.
Csodálatos nekem ez a tudás, igen magas, nem tudom felfogni.

Dicsőség az Atyának a Fiúnak és a Szentléleknek
miképpen kezdetben most és mindörökké. Amen

Ebek és az evangélizáció

/A riport Érsek Úr engedélyével jelent meg a Nemzetközi Kutyamagazin 2010.évi karácsonyi számában. Képek a galériában./

I N T E R J Ú
Örömhír-vakkantó
Malus contra malinorum - malikkal a bűn ellenében
Beszélgetés Tibor atyával

Hogyan döntötted el, hogy pap leszel?

– Hát nem úgy lesz egy fiúból pap, mint ahogyan a mai fiatalok pályát választanak.Ha jól látom, akkor a választásban ma számukra három dolog az igazán fontos tényezõ: mennyit lehet keresni, mikor lehet végre nyugdíjba menni, és mekkora az elhalálozási százalék. Nos ha eme szempontok alapján gondolkodna valaki azon, hogy vállalja-e a papságot, akkora mostani aggasztóan kevés létszámnál is kevesebben lennénk. Mert a fizetésem, bár három falu plébánosa vagyok, alig valamivel több, mint a minimálbér, hetvenöt évesen adhatjuk be a nyugdíjazási kérelmünket, ami után általában a püspök atya kérni szokta az érintettet, hogy maradjon tovább a szolgálati helyén. Így aztán mi addig dolgozunk általában, amíg élünk vagy bírjuk egészséggel, és a jól megérdemelt nyugdíjas éveket nem pecázva töltjük el az Adrián, hanem az oltár mellöl megyünk a koporsóba. A mortalitási százalék pedig idõnként kirívóan magas az Egyházban. Éppen a napokban szenvedett két paptestvérünk vértanúhalált misézés közben, amikor rájuk robbantották a templomot. Viszont bármikor jöhet megint egy balsors egy balfordulat által, és újfent jöhet egy istentagadó, egyházüldözõ rezsim, akik korábban csak azért is gondolkodás nélkül pusztítottak el mindent, ami Istenhez kötõdik. Mindenáron megakadályozták, hogy a papok kapcsolatba léphessenek az ifjúsággal.Tehát eme három tényezõ miatt sem vonzó a papi hivatás a mai fiatalok számára.

Hiszem azt, hogy amit Szentírásban olvasunk, akár a Prófétákat nézzük,akár Jézus tanítványait, akár a saját életünk tapasztalatait, hogy mindig Isten a kezdeményezõ. A papi hivatás tehát hívásból származik. Isten az, aki meghívja az embert. Mi nem önjelöltek vagyunk. A kegyelem mindig megelõz bennünket. Isten az, aki választ. Mondja is az evangéliumban, hogy „nem ti választottatok engem, hanem én választottalak Titeket”. Így történt ez az én életemben is. Úgy öt hat éves lehettem, amikor első alkalommal szólalt meg bennem az a jó érzés, az a belsõ béke, hogy de jó lenne az Urat szolgálni! És attól kezdve abban a tudatban éltem, hogy Isten engem erre meghívott.

Mit tanultál, hol dolgoztál, mielõtt a papi hivatást választottad?

Állattenyésztõ–vadgazdasági üzemmérnök diplomám van. Kaposváron végeztem a Pannon Agrártudományi Egyetem nappali karán. Ott, miután megnyertem a gazdászversenyt, rögtön állás ajánlatot kaptam a gyakorlati tanszéktõl. Közben egy pályázattal kijutottam Norvégiába,ahol nyáron három hónapot dolgoztam egy tejelõ kecskefarmon. Úgy éltünk a tundrán, mint Keresztelõ Szent János a pusztában. Komfort nélküli faházban aludtunk, a fürdõszobánk egy jéghideg patak volt, amely keresztülfolyt a legelõn. Nappal száz kecskét legeltettünk és fejtünk naponta kétszer. Egy cseh fiúval dolgoztam együtt, aki szintén hívõ volt. Kecskefejés közben minden reggel együtt énekeltük a pápai himnuszt, õ csehül,én pedig magyarul.

A pusztai magányban három hónap alatt háromszor olvastam el az Újszövetséget, és nem tudtam betelni vele. Volt idõm átimádkozni az életem és a kegyelem világosságában dönteni. Sokan azt gondolták, hogy szép egyetemi karrier elõtt állok: állásajánlat a tanszéktõl, külföldi tapasztalat… Amikor hazajöttem Norvégiából, mindenki legnagyobb megdöbbenésére bejelentettem az egyetemen, hogy köszönöm szépen a lehetõséget, ha már elkezdtem egyetemet hát befejezem, és lezárom egy fõiskolai diplomával, de én utána papnak jelentkezem. Így is történt.Felnõttkori döntésemet így még egy évig próbára tettem, mielõtt a szemináriumba jelentkeztem volna. Adtam lehetõséget a régi életemnek, de a hívás kegyelme nemhogy nem múlt el, hanem egyre inkább erõsödött bennem, és államvizsga után jelentkeztem felvételre a Kalocsa-Kecskeméti Fõegyházmegyébe.

Vadászként voltak-e kutyáid korábban?

Két magyar vizslám is volt, õvelük kezdõdött a kutyás életem. Mind a két kutyával vadásztam és tartottam bemutatókat is. Egyik alkalommal csapázási munkát, vízbõl apportozást és engedelmes feladatot mutattunk be. Nyár volt, és megfeledkeztem arról, hogy kutya egy meleg volt, és munka közben az eb megszomjazott. A vizslám szépen végezte a feladatokat, amikor a vízbõl apport következett. Be is ment az apportfáért a vízbe,ám ott rájött arra, hogy a kánikulában melege lett, és elkezdett hempergõzni meg pancsolni. Ott lévõ barátaim örömmel hecceltek, hogy mi ez, macska a vízben, meg fog fulladni. A vizsla azonban, miután kihûsölte magát, sikeresen és szabályosan behozta nekem az apportot, nem törõdve az ellenzék megjegyzéseivel.

Gyerekkorod óta él benned az állatok,a kutyák iránti szeretet?

Nem. Tizennégy éves voltam már, amikor az elsõ magyar vizslám hozzám került. Attól kezdve él bennem a kutyák szeretete.Ha pedig már vadászkutyám volt, akkor úgy voltam vele, hogy azzal foglalkozni kell, és bár tizennégy évesen nem volt még vadászfegyverem, de azért jártam a kutyával az erdõt-mezõt,tanítottam hosszú pórázon vadat állni, fektetni.

Mi lett a kutyákkal, amikor a teológiára iratkoztál?

Elajándékoztam õket. Viszont alig vártam, hogy önálló plébános lehessek, és újból kutyázhassak! Örömmel fedeztem fel, hogy a kutya is hozzátartozhat a katolikus és a papi élethez. Tóbiás könyvében olvashatjuk a Bibliában, hogy Tóbiást egy olyan kutya kísérte el a zarándok útján,akit Isten rendelt mellé. Szent Rókus fekélyes sebeit egy kutya nyalogatása gyógyította meg a remeteségben. Bosco Szent János életét pedig több alkalommal is a nagy szürke kutyája mentette meg.

Öt évet töltöttél teológiai tanulmányokkal,majd utána öt évig káplánkodtál. Ez azt jelenti,hogy a korábbi vadász és kutyás évek után tíz évig éltél kutyák nélkül?

Nem egészen. Negyedik éves káplán voltam már, amikor Baján dolgoztam. Ott láttam meg Tappancsot, aki akkor Baja belvárosának a kóbor kutyája volt. Plébánosom, látva a kóbor kutya iránti érdeklõdésemet, megengedte, hogy befogadjam az utcáról. Így került hozzám kb. egyéves korában Tappancs, õ van velem a legrégebb óta. Volt egy ovis kislány, aki rajongott Tappancs pacsijaiért, és mindig úgy jött a misére, hogy kekszet hozott a kutyának. Egyik alkalommal már olyan türelmetlenül várta a kutyával való találkozást, hogy prédikáció alatt elõre jött hozzám, és mise közben hangosan megkérdezte: „itthon van a Tappancs?” Ettõl kezdve a diákmisék végén sokszor bemondtam a hirdetésbe, hogy „a szentmise után Tappancs szeretettel várja Marikát a plébánián”.

Késõbb, amikor már plébánosként dolgoztam a szerb határ mellett, egy kicsit féltem az éjszakai illegális határforgalomtól. Akkor vettem egy rajzos német juhászt, egy elõképzett, másfél éves, nagytestû kant, akinek Ralf volt a neve. Sajnos, a kutya súlyos diszpláziás lett. Valószínûleg recesszíven örökölhette ezt a betegséget, mert a szülei szûrtek és mentesek voltak a betegségtől. Négyévesen már száz százalékos rokkant volt. Betegsége elõtt megboldogult Sörös Pista bácsihoz jártam vele két évig kutyaiskolába Bajára. Korábban elrontották Ralf képzését, mert a munkáját szinte kizárólag védõ ősztönből építették fel, ezért a kutya harapós jószág lett. Pista bácsi keze alatt azonban a zsákmány-védõ arány egyensúlyba került és olyan szépen lenyugodott, hogy késõbb már a hittanos gyerekek is játszhattak vele. Amikor kiderült róla, hogy el kell altatni a DP miatt, akkor azt mondták a barátaim, hogy ezt nem engedik. Megkérdezték, hogy mennyibe kerül a mûtét és kérés nélkül összekalapolták a két protézis mûtét árát. Mindezt önként, azért tették szeretetbõl, mert látták a kutya munkáját, hiszen falunapokon több alkalommal felléptünk amatõrként, õrzõ-védõ és engedelmes- feladatokat mutattunk be. Az egyik évben kapott egy protézist az egyik lábába, a másik évben még egyet a másikba. A kutya így is csak plusz két évet nyert az élettõl és a Jótevõitõl. Hat évesen eltört a protézis mellett a combcsontja, és mégegyszer már nem lehetett mûteni. Ralf tavaly nyáron az ölemben aludt el, és itt, az ablakom alatt temettem el. Nagyon megsirattam és lelkileg nagyon megviselt a halála. Akkor döntöttem el, hogy ha a német juhásszal fajtaprobléma, hogy a felelõtlen szaporítás miatt benne van a betegség az állomány nagy részében, akkor most már csak olyan õrzõ-védõ fajtát választok,ahol ez a betegség nagyobb valószínûséggel elkerülhetõ. Utánanéztem a fajtatípusoknak, és a malinois/ röviden mondva mali/ nagyon megtetszett. Azt olvastam, hogy a munkavonalú állományban csak nagyon kis százalékban van jelen a diszplázia. Ralf temetése után azonnal leültem az internet elé, és el kezdtem keresni. Estére már ki volt választva az utóda: egy 10 hetes malinois fiú, aki az elõdjének a nevét kapta. Másnap már érte is mentem. A kölyök az elsõ pillanattól fogva elbûvölt ösztöngazdagságával, temperamentumos munkájával és jó idegrendszerével. Nem volt még három hónapos sem, amikor a kecskeméti augusztus 20-i tûzijátékot úgy ülte végig a legnagyobb nyugalommal az ölemben,mintha pergõ ágyútûzben született volna.

Vadászként miért nem vadászkutyát választottál ismét? Miért inkább õrzõ-védõ fajta mellett döntöttél?

A vadászattal tudatosan szakítottam: azt mondtam magamban, hogy a papnak ne legyen szenvedélye. Pontosabban nelegyen más szenvedélye, mint a hivatása és az, aki meghívta õt, Jézus Krisztus. Ezért nem fogadtam el a meghívásokat, és nem is vadászom, mióta szemináriumba jelentkeztem.

Mégis lett egy új szenvedélyed.

Igen. Az õrzõ-védõ munkába, illetve az IPO-s világba annyira beleszerettem,hogy ezt a sportot szívesen ûzöm szabadidõs tevékenységként. Azért ez egy más jellegû szenvedély. Tudod, a vadászattal összekapcsolódik az ölés, az élet kioltásának
ténye. Továbbá egy picit úgy gondolnak rá az emberek, hogy a vadászat a gazdagok passziója. Én úgy gondolom,hogy egy papnak ne legyen költséges passziója. A munkakutyázás pedig, mint tapasztalom, annyira azért nem költséges, mint a vadászat.

Amikor meghalt a német juhászod,akkor érkeztek a házhoz amalinois-k.

Igen! Ferró-Házi Ralf törzskönyves kan kutya. Viszont van egy másik malim is, a Lobogó-Tûz Boszanova lánya Tina, egy törzskönyv nélküli szuka. Õt egyévesen vettem,a második tulajdonosától. Most õsszel ivartalaníttattam. Hirdetés útján figyeltem fel Tinára a netboard munkakutya-fórumon. Szeretnénk vele egy mondioring 1-es vizsgát letenni. Tina bár erős védő ösztönnel rendelkezik mégis gyorsan lenyugszik, jól mutatja az ösztönváltásokat, kifejezetten alkalmas ringes munkára, ugyanakkor személyvédelemre is képezve van. Ferró-Házi Ralf, a kan fiatalabb fél évvel most tizenhét hónapos. Vele IPO vizsgát szeretnék tenni, és késõbb, ha nem is rendszeresen, de a magunk örömére, egykét versenyre szeretnénk majd elmenni.

Hogy tudod megoldani, hogy legyen idõd a kutyákkal való edzésekre, munkára? Egyáltalán mennyiben, hogyan változott az életed a kutyás sport által?

A Kecskeméti Munkakutya Sport Egyesületbe járunk edzeni, ahol Kasza Alex vizsgázott segéd és kiképzés vezetõ tartja a foglalkozásokat. Alex szakmailag nagyon jól felkészült ember, aki rendszeresen továbbképzi magát is. A KMSE-ben nagyon jó a hangulat. Heti két edzésünk van, kedden és pénteken este öt órától fél kilencig. Minden gazdával/kutyával külön, egyénileg foglalkozik a kiképzés vezetõ, tehát személyre, kutyára szabott munka folyik az iskolában. Ezenkívül a plébánia kert végében hoztam létre hazai kiképző pályánkat. Van méteres akadályunk, lengõ palló és gerenda, magas palánk.... Itthon is tudunk dolgozni, ha valamiért nem jutnék el az edzésekre.

Ad-e valamilyen pluszt a munkakutya és alapvetõen a kutyás sport az ember életében?

Ó hogyne, nagyon sok jótékony hatása van. Mielõtt a malik hozzám kerültek volna, a falu irántam való szeretete abban is megmutatkozott,hogy bõségesen elláttak engem disznótorossal és egyebekkel. Amikor elmentem a malikkal a KMSE-be az elsõ edzésre, hát meg kell mondanom, hogy szakadt rólam a víz. Azzal a belátással jöttem le a pályáról, hogy vagy meghalok,vagy lefogyok. Úgy döntöttem, hogy a kutyák miatt és magam miatt is, hogy akkor inkább lefogyok. Az elmúlt egy év alatt leadtam tizenhat kilót, és ezt bizony a maliknak is köszönhetem. Elkezdtünk együtt egészségesen élni és dolgozni, azóta a munkámat is könnyebben végzem. Egy másik pozitívuma a kutyás életnek, hogy segíti a test és a lélek összhangját megteremteni. Aki kutyát sétáltat, sportol, sokat mozog friss levegõn, az nem lesz könnyen depressziós.

A plébánia udvarát nem csak a kutyák ugatása és játéka tölti be, hanemidõnként népes gyereksereg is.

Így van. Szombatonként játszóház „üzemel” a plébánián, este pedig a szentmise után a nagyobb korosztály számára nyitott a lehetõség játékra, beszélgetésre.A plébánián van két biliárd, csocsóasztal, trambulinok, társasjátékok, gokartok,könyvek, zenei anyagok, az udvaron pedig hinták és más játékok. A közös játékokban megtanulnak önfegyelmet,türelmet gyakorolni, és azt is tudják, hogy nálam nem lehet csúnyán beszélni.

Amikor én gyermek voltam, Magyarországon nem nagyon volt erős hitélet. A Kádár-rendszerben sokan titokban jártak templomba, meg titokban keresztelték a gyerekeket. Bennem viszont gyerekként az maradt meg, hogy akkora templomok sötétek voltak és komorak, a papok pedig öregek és morcosak. Nem tudom, hogy ez az érzés csak bennem volt-e meg, vagy más gyerekben is. Most viszont azt látom, hogy az elmúlt jó pár évben vagy évtizedben mindez sokat változott, és a templomok barátságosak, világosak, a papok is nyitottabbak az egyházon kívüli világ felé. Régen a gyerekeket a szülõk bezavarták a templomba, a gyerek ment velük vasárnap, aztán amikor felnõtt, vetett egy keresztet, hogy na végre, nem kell többet menni. Itt pedig a gyerekek örömmel járnak a plébániára és a templomba is, mert egy olyan plébános van, akihez nemcsak a prédikációra vagy a misére lehet bemenni, hanem játszani vagy egy jót beszélgetni is. Nem kell félni tõle, nem egy morcos öreg bácsi, hanem olyan ember, aki esetleg velük együtt hintázik vagy focizik.

Ne felejtsd el, hogy akit megkínoztak,az könnyen válhatott morcossá, és akkoriban félelemben éltünk.Remélhetõleg én is leszek még öreg „papbácsi”, de attól még lehet a pap is lélekben fiatal. Magam is szeretek még 47 évesen is hintázni, focizni… mert ember vagyok, és belül egy kicsit gyermeki lelkû homo ludens.Amit említesz, az egyrészt a II. Vatikáni Zsinat utáni sok-sok pozitív változásnak az egyik jele. Az Egyház mindig megújulásra szorul és mindig a változó világhoz kell alkalmazkodnia úgy, hogy közben õrizze meg az örök isteni és erkölcsi igazságokat. Ám azt is el kell mondanom, hogy a gyerekekkel való foglalkozás kötõdik egy személyes emlékemhez, Szojka Ödön piarista atyához Kecskeméten,aki az átkosban mégis maradandó kovászt ültetettel sok ezer gyermeki lélekben. Dönci bácsinak volt az a módszere, hogy játszott velünk. A plébánia hittanterme mellett volt egy kis kuckó, ahol olyan játékok voltak,ami nekünk, szegény gyerekeknek otthon nem volt. Mindig úgy mentünk örömmel a plébániára, hogy itt lehet egy jót játszani.Hittanóra után Dönci bácsi mindig kijött velünk az udvarra, és együtt fociztunk.Vidám, gyermek lelkû ember volt és személyének varázsa nagyon megmaradt bennem. Mi, srácok, elõször Dönci bácsit szerettük meg, rajta keresztül pedig Isten jóságát. Persze akkor még nem tudtuk, hogy Dönci bácsi azért jó, mert Isten is jó.

Kispap voltam, amikor egy hónapot töltöttem Olaszországban, Monzában, az oratoriánus szerzetesek plébániáján. Ott a nyári napköziben több mint száz gyermek volt csoportokra osztva és diákok,kispapok vigyáztak rájuk. Akkor erõsödött meg bennem, hogy ha egyszer plébános leszek, akkor én is valami hasonlót szeretnék kialakítani. A ladánybenei egyházközség a szegény plébániák közé tartozik, de a hívek adakozásából már több százezer forintot arra tudtunk fordítani, hogy játékokat vettünk a gyerekeknek.

Hány gyerek szokott jönni a játszóházba?

Ez változó, ki hogyan ér rá. Tizenöt harminc fõ között mozog a létszám.

Ez ahhoz képest, hogy az iskolába nagyjából százhatvan gyerek jár, nem rossz. Hittanra mennyi gyerek iratkozott be?

Nincs ötven százalék. Itt már érzõdik a szülõi példa hiánya. Sokkal több hittanos lehetne, ha a szülõk nem csak a lappangó hitet hordoznák a szívükben, hanem hitvalló, gyakorló életet is élnének.Nem elég azt mondani, hogy hiszek Uram, hiszek, hanem azt tettekkel is kell igazolni. Többször beszélgettünk már errõl veled. Te úgy látod, hogy az emberek talán jobban a hit felé fordulnak, és nyitottabbak a rendszerváltás óta, amióta nincs félnivalójuk. Nos, mi, papok, ezt nem így látjuk. A rendszerváltás után jobbak lettek a lehetõségek, mi is érzünk egyfajta nagyobb szabadságot és elfogadást, de a vallásgyakorlók körében nem következett be létszámbeli növekedés. A kommunista eszmék bukása után a valláspótlékok töltik be az emberek lelkében hátramaradt ûrt. Hamis vallások, babonaságok, veszélyes okkult, természetfeletti tapasztalatok keresése tölti be sok ember vallásos igényét az élõ Istennel való találkozás helyett. Nem veszik komolyan a gonosz lélek létezését sem, pedig õ olyan, mintegy terminátor. Abban persze az Egyháznak is el kell gondolkodnia, hogy érthetõ módon adja-e át az örömhírt.

Tetten érhetõ tetteiben az Isten.

Ez a hitem egyik sajátos pillére és alapja. De visszatérve a gyerekekre, úgy gondolom, hogy a plébánián zajló játék a gyerekeket közelebb viszi Istenhez és egy tisztább élethez. Remélhetõ talán, hogy ezek a gyerekek nem fognak Istennek nem tetszõ módon szórakozni, nem fognak lerészegedve diszkókban tombolni,drogozni, verekedésekbe, bûncselekményekbe keveredni....és ha mégis, akkor is lesz bennük egy emlék, hogy hova lehet visszatérni. Megtapasztalják egy értelmesebb, de mégis szórakoztató közösségi élmény tapasztalatát, ami békét adhat keresõ szívüknek.

Nem csak a játék és a beszélgetés miatt járnak ám hozzád a gyerekek…

Valóban nem. Az is a másik nem titkolt célom, hogy ha már állattenyésztõ üzemmérnökként vagyok pap, akkor a gyerekek szeressék meg az állatokat. Ne féljenek a kutyától, szívesen foglalkozzanak vele, és hátha lesz közöttük késõbb olyan, aki elindul ezen az úton. Ki szoktam engedni a gyerekek közé Tappancsot, és kutyázunk egy jót. Megesik, hogy párba állítom õket, ahogy a képen is látszik, és akkor mindegyik gyerek kéri, hogy az õ hátán is oda-vissza ugorjon a Tappancs! Kérték már, hogy a saját kutyáiknak nyissak kutyaiskolát.

A kutyaiskolában tudják, hogy plébánosként dolgozol?

Természetesen. És nem csak ott, hanem az interneten is. Elõfordult már nem egyszer, hogy az interneten magánlevélben kerestek meg lelkipásztori kérdésekkel kapcsolatban is. A kutyaiskolában nyilván elsõsorban szakmai munkával foglalkozunk, de ott is volt már olyan kérdés, amire boldogan válaszoltam. Korábban volt több keresztelõ is, amit Tappancs „hozott össze”. Csak úgy, ismeretlenül kutyáztunk, sétáltunk együtt, majd késõbb kiderült, hogy pap vagyok, és azóta már több keresztelõ lett a véletlen találkozásból.

A faluban mit szólnak az emberek a kutyás plébánoshoz?

A szomszédom értelmiségi, nyugdíjas, agrármérnök. Van egy csíkos boxere. Mesélte, hogy amikor ideköltöztek, a beköltözés után néhány nappal elvitték a kutyát a szokott sétára. Úgy néztek rájuk a faluban, mintha földönkívüliek lettek volna. Attól kezdve nem viszik ki a kutyát sétálni. Ehhez képest nagy fordulat, hogy a kutyás személyemet és munkámat elfogadták, és nemcsak, hogy elfogadtak, hanem örülnek is neki, ha azt látják, hogy kint vagyok a kertben, mert akkor tudják, hogy itthon vagyok. Számukra megnyugtató az a tudat, hogy a pap itthon van és vigyázza a falut, még ha közben sportolgat is.

Aranyos jelenet volt a múltkorában.Tinával ringes feladatot gyakoroltam és a földön birkóztunk. Egyszer csak fölnéztem, mert úgy éreztem, mintha néznének.Bizony, a másik szomszéd bácsi leste, hogy elment a plébános esze! Õ csak azt látta, hogy hemperegtem a földön a kutyával. Akkor bizony el kellett magyarázni a dolgot, mert õ ilyet még nem látott. Lassan mindenki megszokta a furcsaságokat, hogy én másképpen tartom a kutyát, mint a falusiak. Valójában én nem is kutyát tartok, hanem velük élek.

Lesz-e újabb kutya?

Akkor lesz – bár errõl nem szívesen beszélek –, hogyha a Tappancs átmegy a szivárványhídon. Még nem döntöttem el, hogy ismét német juhász lesz-e, vagy
pedig valamelyik magyar fajta: komondor, kuvasz vagy puli.

Tappancsnak még sok ideje van!

Igen, magam is ezt remélem! Tappancs most nyolcéves. Bízom abban, hogy a gondoskodás és a szeretet mellett Isten kegyelmébõl Tappancs még sokáig a társam marad, és persze a gyerekek legkedvesebb játszótársa.

Mit kívánsz a lap olvasóinak így karácsony ünnepének közeledtével?

– A Betlehemben megszületõ Jézus hatalmas tettei és áldása legyen ott szent karácsony ünnepén is a szívükben és életükben… és persze sok-sok boldog kutyás szép napot!

.....és szólt az Ige

Abban az órában Jézus felujjongott a Szentlélekben, és így szólt:
Áldalak téged Atyám, mennynek és földnek Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elöl, és feltártad a kicsinyek előtt. Igen Atyám, így tetszett neked. Lk10.21

Gyönyörködöm a te beszédedben Uram, mint aki nagy nyereséget talált. Zsoltár119,62

Szentírás vasárnapja volt az elmúlt hétvégén. Köszönet Istennek, hogy a cselekvő Ige velünk van:

…..és szólt az Ige.....

Egy alkalommal egy házaspár jött hozzám beszélgetni előzetes bejelentkezés után. Mielőtt megérkeztek volna magam is imával és Igével készültem a találkozásra és kinyitottam Szentírást, hogy keressek valami alkalmas Igét amivel elkezdhetjük majd a beszélgetést.
Éppen egy olyan helyen kezdtem el keresgélni, hol a családdal kapcsolatos volt a fejezet címe. El is olvastam és magamban az volt az első reakcióm, hogy ezt az Igét most mégsem kellene felolvasni és ezzel indítani a közös beszélgetést. Az Ige ui. erősen dorgáló és kompromittáló volt én pedig nem akartam a Párt kellemetlen helyzetbe hozni mert ismertem a családi életüket és joggal gondoltam úgy, hogy ez nem nem lehet aktuális rájuk nézve.
Egy kicsit mégis tovább imádkozva úgy döntöttem, hogy maradjon csak ez az Ige, és amikor megjöttek, közösen megkerestük és hangosan felolvastuk. Talált süllyedt. Teljesen meg voltak rökönyödve, mert az Ige fejbe illetve szíven találta őket. Magam is meg voltam lepődve, hogy az ÚR ennyire pontosan tudta előre, hogy mire van szükségük. Az Ige úgy munkálkodott itt, mint egy releasing hormon, kioldotta a folyamatot és az beindult…..boldogan mentek haza.

Dicsőség az Atyának a Fiúnak és a Szentléleknek
miképpen kezdetben most és mindörökké! Amen

Gospa és az őrangyal Medjugoreban

Kispap voltam, amikor már a harmadik alkalommal zarándokoltam oda Kemenes Gábor atyával.Odaérve én is meghallgattam a sok-sok csodálatos tanúságtételt és bizony fölébredt bennem a kétely és azt mondtam magamban, hogy: hiszi a piszi, de én már nem. Eleget hallottam és hallgattam már ahhoz, hogy megunjam, hogy ezek a csodálatos és rendkívüli események mindig csak másokkal történnek meg, nekem meg mindig csak az marad, hogy engedelmesen el kell hinnem amit idegenek állítanak.

Másnap a Gospa (Szűz Mária horvát neve) születésnapjára készült a mintegy ötezres nemzetközi zarándok csapat. Este az Élet Mezeje Közösség tagjai – valamikor volt drogosok- adtak elő egy hosszabb műsort a születésnap záró programjaként. Magam is ott ültem az ötezer fő között a nagyszínpaddal szemben a Húgom mellett, amikor megszólt bennem egy Hang és azt mondta, hogy induljak el hazafelé.
Semmilyen rosszat vagy ellenszenveset nem éreztem magamban a Hanggal kapcsolatban, noha ilyen formában életemben első alkalommal szólalt meg bennem ez a Hang. Azt rögtön tudtam bizonyosságként, hogy nem az ördögtől való volt, nem kellett erre külön időt szánnom a megkülönböztetésben. Azt is éreztem, hogy a Hangban a szeretet sürgetése volt benne.
Felálltam a székemről és szóltam a Húgomnak, hogy én most elindulok haza. Megkérdezte, hogy miért és azt válaszoltam neki, hogy majd holnap elmondom. Erre ő még meg is mosta a fejemet, hogy miféle kispap vagyok én, hogy még annyi áldozatot sem tudok hozni, hogy tiszteletből megnézzem a drogosok műsorát, akik egy éven át készültek ezzel a műsorral, hogy a Gospa mellett a zarándokokat is megajándékozhassák. Nem válaszoltam, hiszen azt nem mondhattam neki, hogy egy Hang szólalt meg bennem, mert……hanem elindultam haza.
Amint a templom sarkánál befordultam a hazavezető útra, ismét megszólalt bennem a Hang és azt mondta, hogy menjek fel a Kék Kereszthez, vagyis az első jelenés helyére. A szállásunk éppen abban az irányban volt, mint a Kék Kereszt és a haza felé vezető úton a kereszteződésig, ahol el kellett döntenem, hogy melyik irányba menjek, magamban hangos vitát folytattam és a következőket gondoltam:
1.Minek menjek oda, mikor a héten már voltam ott? Különben sincs ott senki, mert mindenki a Gospa születésnapját ünnepli a templomtéren.
2.Ma már voltam két szentmisén, elimádkoztam a három rózsafüzért minek mennék még fáradtan a hegyre imádkozni mindennek a tetejébe?
3.Azt mondtam a Húgomnak, hogy haza megyek. Ha most fölmegyek a hegyre és valami bajom lesz, akkor nem fogják tudni, hogy hol keressenek és még mobiltelefon sincs nálam.
4.Megszólalt bennem az önféltés is, hogy lebeszéljen az útról. Ha most fölmegyek a hegyre ahol sötét van, nincs kiépített út a sziklák között, nincs zseblámpám, leesek a hegyről összetöröm magam és ott fogok meghalni.
Mikor azonban odaértem a kritikus útkereszteződéshez úgy döntöttem, hogy mégis fölmegyek a hegyre. Azt gondoltam, hogy tudomásom szerint egy kis plusz imádságba még senki nem halt bele, de mi van, ha ez a Hang netán mégis Istentől jött és én nem engedelmeskedem neki? Jobb tehát, ha mégis fölmászok a Kék Kereszthez.
Nagyon meleg volt. Mire felértem fújtattam és izzadtam. Leültem a sötétben a Kék Kereszttől úgy tíz méterre, és amikor megnyugodott a légzésem és a szemem hozzá szokott a sötéthez akkor vettem észre, hogy közvetlen a Kereszt alatt valaki térdepel és sír de olyannyira, hogy a keserves sírástól rázkódik a teste. A hangfoszlányokból annyit értettem meg, hogy olaszul beszélt. Gondoltam nem illő dolog éjnek idején egy síró idegen embert zavarni az imájában, így hát ott maradtam észrevétlenül a háta mögött és elimádkoztam Érte egy teljes rózsafüzért, majd hazamentem.
Másnap este a kápolna előtti zöld füvön közbenjáró imát tartottunk, a kápolnában pedig ki volt téve a szabadtéri oltárra az Oltáriszentség. Amint így imádkoztunk párokban a magyar zarándokokért, odajött hozzám a Húgom. Szólt, hogy menjek vele hátra, mert van ott egy Hölgy aki nagyon sír és angolul beszél és csak én tudok a kiscsoportból angolul. Hátramentem és a síró Hölgy a következőt mondta el nekem:
Ő nem angol, hanem olasz, Rómából érkezett. Az egész családját elveszítette egy balesetben és ő aki nem volt templomba járó, most azért jött el ide, mert hallotta, hogy a Gospa mindig segít. Csatlakozott egy római zarándokcsoporthoz ám amíg ide értek, nagyot csalódott a keresztényekben. A zarándok között egyedül ő utazott magányosan és bár látták, hogy sokat sírt mégis senki meg nem kérdezte tőle, hogy mi a baja, vagy tudnának-e valamit segíteni neki. Akkorát csalódott azon, hogy még a keresztények is ilyenek, hogy ez tovább tetézte a fájdalmát és úgy döntött, hogy itt lesz öngyilkos ezen a helyen.
Ám mielőtt megtette volna még utoljára fölment tegnap este a Kék Kereszthez és ott kérte a Gospát, hogy küldjön neki egy őrangyalt és segítsen valahogyan, hogy mégse legyen öngyilkos. Elmondta úgy véli, hogy imája meghallgatásra talált, mert bár a lelki fájdalma nem múlt el és továbbra is sokat sír, de tegnap este erőt és megnyugvást kapott és elállt a szándékától.
Ekkor nagyon megörültem és boldogan mondtam el neki, hogyan vezetett tegnap este engem a Hang hozzá a hegyre és hogy ott imádkoztam a háta mögött. Megöleltük egymást és most már a hálától és az örömtől sírtunk együtt.
Miután hazament néhány hónap múlva kaptam tőle egy képeslapot. A képen két lélek evez egy kis lélekvesztőben az élet tengerén és a rajta olvasható idézet pedig Szent Ágostontól való volt:

Amicicia non si affonda – A barátság nem süllyed el

Azt is megírta, hogy nagyon hálás a Gospanak, mert Medjugoreban békességet nyert a szíve, a hitében megerősödött és hitét komolyan gyakorló katolikus kezd válni belőle.

Én pedig másnap bűnbánó, alázatos ám hálás lélekkel járultam szentgyónáshoz, hogy rendezzem a Gospa előtt is korábbi, türelmetlenkedő kételkedésem.

Dicsőség az Atyának a Fiúnak és a Szentléleknek,
miképpen kezdetben most és mindörökké! Amen

Szentek közössége.....és a pörkölt

/Ez az emlékkő különösen kedves számomra./

Szegeden történt, amikor még kispap voltam. Egyik szombat este én voltam az ügyeletes a konyhán és miután elmosogattam láttam, hogy sok pörkölt maradt ki a vacsorából. Lábasba tettem és bár tél volt, hideg volt, kisétáltam vele a katolikus kollégiumba, ahol nagy örömmel fogadták a nem várt vacsorát.
Másnap este a szeminárium nyilvános telefon fülkéjéből felhívtam a Kecskeméten élő Édesanyámat, mert szokás volt, hogy mindig vasárnap este beszélgettünk egymással. Megkérdeztem tőle, hogy van, mire ő azt válaszolta, hogy jól is meg nem is. Elmondta, hogy egyrészt jól, mert álmodott a Mamikával (az ő Édesanyja) másrészt nem jól, mert nem érti a furcsa álmot. Hálás volt ugyan az álomért, mert nagyon ritkán álmodik a Mamikával és ezért minden álom öröm számára. Viszont „elvárja”, hogy ha már álmodik, akkor olyasmit álmodjon, ami szép emlék marad számára, amire vissza lehet emlékezni és megvigasztalja az ember szívét, hogy mit is mondott neki az Édesanyja.
Megkérdeztem, hogy hát mi volt a furcsa az álomban, mire elmondta a következőt. Álmában megjelent neki a Mamika aki nagyon szép volt. Mosolygott és csak annyit mondott, hogy köszöni a pörköltet és nem mondott semmi mást.
„Nahát hallod, most mond meg, hogyan vigasztalhatná meg a szívem a pörkölt, miért pont ezt mondta nekem és miért nem valami szebbet” – mondta nekem az Édesanyám a telefonba.
Ekkor én már nevettem a telefon túlsó oldalán és mondtam, hogy én bizony értek már mindent és el is magyaráztam.
Jézus tanítja a végidőről szóló példabeszédben, hogy az amit az embereknek teszünk akár a legkisebbek közül valóval is, az pont olyan, mintha magának Jézusnak tennénk. Úgy gondolom, hogy Ő így üzent nekem, hogy látja, hogyan tevékenykedem kispapként és így buzdított arra, hogy folytassam csak így tovább.
Ugyanakkor igazolta azt, amit a Hitvallásban imádkozunk: „hiszem a szentek közösségét”. Ez a közösség nem csupán horizontálisan, hanem vertikálisan is létezik. A földön élők és a mennyben élők kapcsolatban vannak egymással a Szentlélek által.

Számomra ez a történet Jézus tapintatosságáról és alázatáról is szól. Megtehette volna, hogy az álomban maga Jézus jelent volna meg Édesanyámnak. Tudta, hogy Édesanyám akkor nagyon boldog lett volna. Ő azonban a háttérben maradt és megengedte a Mamikának, hogy ő jelenjen meg és adja át Jézus üzenetét, mert azt is tudta, hogy Anyát és Lányát összeköti a személyes szeretet.
Jézus még a kigúnyolástól is megmentett engem és olyan bizonyítékot adott így a szentek közösségéről, amely éppen úgy megáll a lábán, mint a háromlábú suszterszék.
Egészen másképp hangzott volna ui. a történet, ha én álmodtam volna ugyanezt, miután kivittem a pörköltet a kollégiumba. Akkor joggal mondhatták volna, hogy biztosan torkos voltam és túl sokat ettem a pörköltből vacsorára és azért álmodtam ilyet. Így viszont a tanúságtételt hihetőnek tartom mert a 80 km-el távolabb élő Édesanyám álmodta ezt, akinek fogalma sem volt a szombat esti eseményről.

Dicsőség az Atyának a Fiúnak és a Szentléleknek
miképpen kezdetben most és mindörökké! Amen

Összemosolyogtak

Elmúlt vasárnap az egyik kis falumban a reggeli mise után megkérdezték tőlem a sekrestyében:

"Atya! Mit mosolyogtál annyira Úrfelmutatás közben?
Valóban tudni szeretnétek?-válaszoltam.

Eszembe jutott, hogy tegnap du. horgászni voltam Dominik nevű négy éves keresztfiammal, aki apró lábaival rövid kék nadrágban, szőke fürtjeit lobogtatva szaladt végig a tóparton és a következőt kiabálta:

"Apucika! A szomszéd fiúk kettő tonnás pontyot fogtak".

Úgy gondolom, hogy nem voltam szórakozott és nem követtem el illetlenséget amikor a szentmise legszentebb pillanata alatt elmosolyogtam magam. Amikor ui. a legnagyobb Szeretet megjelent az oltáron, akkor az én szívem is eltöltötte az emlékező szeretet és így fakadt fel belőlem az öröm és a derű.

Úgy vélem, hogy nem történt más, minthogy a szeretet különböző megnyilvánulási formái összemosolyogtak egymással, hiszen írva van:

Játszadoztam földje kerekségén, és gyönyörködtem az emberekben.Péld8.31

Dicsőség az Atyának a Fiúnak és a Szentléleknek,
miképpen kezdetben most és mindörökké! Amen

Szent Ferenc segített.

Szent Ferenc segített.

Megtérésem után erősen vonzódtam a ferences ideálhoz és meggyőződésem volt, hogy ferencesnek kell lennem. Buzgón el is olvastam akkor szinte az összes fellelhető irodalmat Szent Ferencről. A belső lobogás és hívás ellenére mégis volt bennem egy kis félelem, szorongás, hogy képes leszek-e vállalni a papi, szerzetesi élet nehézségeit.

Ekkor az egyik éjjel álmot láttam:

Egy nagy, magas, világos fenyőerdőben sétáltam az erdei úton illatos nyári melegben az öreg fák hűvöse alatt és határozottan jó kedvem volt. Elértem egy négyes útkereszteződéshez és nem tudtam eldönteni, hogy most melyik irányban kell tovább mennem.

Ekkor balra néztem és azt láttam, hogy három ferences barát közeledett felém. Nagy meglepetésemre mindegyiknek a jobb vállán egy-egy hatalmas zsák volt, olyan nagyok mint a tollas zsákok. Csodálkoztam magamban, hogy egyikük arca sem volt izzadt, a testtartásuk pedig egyenes volt és nem görnyedtek meg az óriási zsákok súlya alatt.


Azon gondolkodtam, hogy hogyan lehetséges ez, amikor odaértek hozzám és én bátran megszólítottam a legelöl haladó Barátot:

„Miért cipelitek ezeket a hatalmas zsákokat a Nagy Király udvarába, amikor Neki ebből milliószor több van?
Hiszen ez értelmetlen!”

A Barát ezt válaszolta:

„Igen tudjuk, ám mi mégis ezt cselekedjük egész életünkben.”

Ekkor felébredtem. Az álom mélyen és elevenen megmaradt a lelkem emlékezetében. Még most 19 év után is pontosan látom a részleteket és hallom a szavakat. Az álom az eltelt hosszú idő ellenére sem legendásodott el bennem, hanem megmaradt ilyen egyszerű történetnek.

Amikor felébredtem akkor ismertem fel az arcát annak, akivel beszéltem: Assisi Szent Ferenc testvér volt az. Érdekes, hogy álmomban nem, hanem csak az álom után ébredtem rá, hogy Vele beszéltem, pedig szinte minden festményt, szentképet ismertem róla.

Válasza megértést és erőt adott. Megértettem, hogy nem én viszem a keresztet, hanem a kereszt visz engem és megtart kegyelem, ahogyan Szent Pál is írja:

„mindenre van erőm a Krisztusban, 
aki megerősít engem.” FIl4.13

Utólag az is meglepő volt számomra, amit én kérdeztem Tőle. Akkoriban ui. még nem ismertem a zsoltárokat és nem tudtam, hogy azokban olykor Nagy Királynak szólítják az Urat és olvasni benne az Ő városáról is. Álmomban mégis ezeket a szavakat használtam és tudtam, hogy Istenre vonatkoznak. Azt is tudtam, hogy a zsákok azt az áldozatos szeretetet jelentik, amiből Őneki valóban több van. Megértettem, hogy az odaszánt életnek értelme van a dicséret áldozatában.

Ezután két egymást követő évben jelentkeztem ferencesnek és mindkét alkalommal elutasítottak. A második után a Tartományfőnök atya azt írta nekem egy személyes hangú levélben, hogy szerinte van hivatásom, de nem ferences. Így lettem egyházmegyés pap.

Köszönet és hála a segítségért Assisi Szent Ferencnek!

Dicsőség az Atyának a Fiúnak és a Szentléleknek,
miképpen kezdetben most és mindörökké! Amen